Csak emberek

Második nap: IV. Nemzetközi Monodráma Fesztivál, Eger

Az egri Nemzetközi Monodráma Fesztivál második napjának öt előadása az embert állította a középpontba. Hétköznapi hősök és antihősök történetei kerültek színre, jobb-rosszabb minőségű interpretációkban, ám sosem tanulság nélkül.

Markó Róbert | 08. 03. 29.

Habkönnyű ólomsúly

A Monodráma Fesztivál délelőtti előadásai a fiatalabb korosztályt igyekszenek megszólítani. Az első ilyen produkció, a Klamm háborúja a hazánkban még ismeretlen osztályteremszínház kereteit használja: a közönség iskolai padokban foglal helyet, és gimnazista diákként involválódik az előadásba. A táblával, tanári asztallal felszerelt katedrára hátulról, az ajtó felől érkezik Klamm, a némettanár, és hamarosan nyilvánvalóvá válik a szituáció: az osztály (annak rendje és módja szerint hivatalos, géppel írott levélben) hadat üzent a tanerőnek, mivel őt teszik felelőssé egyik társuk öngyilkosságáért.

Scherer Péter ellenállhatatlan lendülettel és jókora iróniával formálja emberré Klammot: némettanára összetett jellem, élő figura. Tekintéllyel, empátiával, hízelkedéssel, agresszióval, szánalomkeltéssel próbál úrrá lenni az elmérgesedett helyzeten, de mindhiába; a könnyű komédiának induló előadás percről percre súlyosabbá válik. Alakítása a tragikum végső tűréshatárára jutva nem melodrámába fordul, hanem groteszkbe, és ez Scherer (és Novák János rendező) igazi bravúrja: képes a mindennapi élet abszurditását megmutatni és pellengérre állítani. Hiszen jól tudjuk mindannyian: tanár és diák viszonyának valóban kvázi-szinonimája a háború, a tantestületekben valóban komoly pozícióharc és aknamunka folyik, a szülők valóban alig tudnak valamit az iskolai viszonyokról. A Klamm háborúja tükröt állít mindannyiunk elé, és a kép korántsem hízelgő.

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

A legenda oda

Alessandro Baricco Novecentója, mely olykor Az óceánjáró zongorista legendája címen fut, halmozott sikertörténet: könyv-, hagoskönyv-, film- és színielőadás-formában is eladási és nézettségi rekordokat produkált. Ezúttal Sata-Bánfi Ágota alkalmazta színpadra Lengyel Noémi dramaturg-rendező (egyben az előadás statisztaszereplője) segítségével. Helyesebben nem is színpadra, hanem nézőtéri büfére, a produkció ugyanis a Gárdonyi Színház Átriumnak keresztelt kiskávéházában kapott helyet. Az alkotók igyekeztek is kihasználni a helyszín adta lehetőségeket: Sata-Bánfi az üldögélők-iddogálók között jártában-keltében, olykor egy székre felállva vagy lehuppanva mondja el Novecento, az óceánt soha el nem hagyó zongorista szépséges történetét, Tim Tooney, Novecento zenésztársa és jó barátja bőrébe bújva.

Mármost ez a Tim Tooney: férfi. Sata-Bánfi Ágota pedig: nő. Minden soviniszta felhang nélkül állítható, hogy e nemcsere kizárólag akkor lehetne jogos, ha az előadást többletjelentéssel töltené meg. A produkció azonban nem kezd semmit a lehetőséggel, sőt egyáltalán nem tulajdonít neki jelentőséget. Darab ideig úgy tűnik, a színésznőt férfinak próbálják láttatni, erre utal öltözete, lezselézett frizurája. Épp ennek ellenkezőjét igazolja viszont Tooney zöld műkrokodilbőr retikülje és az, hogy időnként kirúzsozza az ajkait. A produkciónak nem ez az egyetlen következetlensége: abban sem fedezhető fel logika, hogy Novecento történetének mely részeit játssza el a színésznő, és mely részeket meséli csupán, a puszta szövegre és szövegmondásra hagyatkozva. Kétségkívül ezek a (játékkal meg nem segített periódusok) az előadás gyengéi. Sata-Bánfi – bár hangja egészen különleges színeket csillant – túldeklamálja, túltagolja, túltördeli a szöveget, ezzel olykor az érthetőséget is megnehezítve, nem is szólva a folytonos és észrevehető szövegpontatlanságokról és -tévesztésekről.

„Nem vagy teljesen elveszve, ha van még egy jó történeted és valaki, akinek elmeséld” – áll Baricco művében. Nos, az író tévedett: az erős alapanyag és a nyitott közönség ezúttal kevésnek bizonyult.

Empátiakényszer

A lodzi Új Színház Yotam című produkciója – az első külföldi a programban – erős előadást ígért, több ok miatt is. Egyrészt a monodráma 2006-ban elnyerte a nagy múltú wroczlawi fesztivál rendezői fődíját, másrészt a szerző, Nava Semel neve igen jól cseng olvasói és színházi berkekben egyaránt. Az izraeli írónő több próza- és drámakötete aratott sikert világszerte és zsebelt be irodalmi díjakat Ausztriától az Egyesült Államokig. A várt zsigeri hatás azonban elmaradt, helyette középszerű, közhelyekkel, jó adag didaxissal és érzelgéssel terhelt előadást kapott a közönség.

A Yotamban Zula, a fiatal, frusztrált anya Down-kóros kisfia szívszorítónak szánt történetét mondja el. Hogy miként retten meg, amikor megtudja, hogy gyermeke sérülten jött a világra; hogy miként válik egyetlen pillanat alatt gyanakvó kívülállóból anyatigrissé; hogy miként birkózik meg környezete szánalmával és értetlenségével és így tovább. Az anyát alakító Jolanta Jackowska képességes színésznőnek látszik, Karolina Szymczyk-Majchrzak pszichologizálni igyekvő rendezése és Semel szövege azonban minduntalan sablonpozíciókba kényszeríti. A kerekeken guruló ketrecszerű tákolmánytól és egy vetítővászontól eltekintve üres játéktérben sokatmondó pillantásokkal téblábolva skicceli fel az aggódó anya kliséjét. Olykor kilép a közönséghez, és provokatívnak szánt kérdéseivel próbálja kierőszakolni, hogy a néző elszégyellje magát előítéletei vagy fenntartásai miatt. A kérdésfeltevés agresszivitása azonban épp a kívánt hatás ellenkezőjét szavatolja: nem megindít, hanem ellenállóvá tesz.

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

De ki az a Hlesztakov?

Pécsi Ildikó hangsúlyozottan Kossuth-díjas színésznő igen-igen szereti az embereket. Legalábbis ezt szajkózza minduntalan Bőröndök és benne az életem címet viselő műfajilag nehezen meghatározható szöveg- és daláradatában. A produkció – melynek egyetlen szervező elve, hogy Pécsi szanaszét heverő bőröndök között lődörögve közhelyeket és tökéletesen érdektelen magánsztorikat ad elő – a „csak ülök és mesélek” alapállását próbálja felvenni, és amolyan kérdések nélküli interjúnak tetszik.

Időtartama másfél óra, de mint megtudjuk, létezik egy kétszer ötven perces változat is, ennek egyes részeit strukturálta át a művésznő, és teszi a közönség lábai elé. Egymás mellett szerepelnek itt József Attila versei, Arany János balladái, és mindenekelőtt Pécsi Ildikó saját szerzésű költeményei, fordításnak is nevezett átiratai, sanzonjai. E munkák csupán legmarkánsabb sorai is megtöltenének egy teljes jegyzetfüzetet, de legyen elég a zárlati csúcspontot regisztrálni: „mert az életem csak egy pillanat, de így nekem sok életem van a szerepek által, az estek által”.

A produkció, túl azon, hogy számolatlanul puffogtatja a közhelypatronokat, fő feladatának azt tekinti, hogy minden lehetséges módon igazolja Pécsi Ildikó hatalmas színészi formátumát: a diákkori szavalóversenyek emlékének felidézésétől („mindenhol minden szavalóversenyt megnyertem”) a Kossuth-díj felmutatásáig és becézgetéséig számos perdöntő bizonyítékot vonultat fel. A közönség pedig tapsol, és Pécsivel énekel, egyetlen helyen üti fel csak a fejét némi tanácstalanság: a színésznő elmondja, hogy gimnazista korában – lévén szó leánygimnáziumról – Hlesztakovot volt kénytelen játszani, s egyik kedvence lett a szerep. A röpke zavar elmúltával aztán, melyet az ismeretlen orosz nevének említése okoz, helyreáll a rend: Gogolt hamar legyűri A régi ház körül… kezdetű örökbecsű.

Csendes oldódás

Bata Rita Szélcsend című munkája – Bicskei Zsuzsa beugró-produkciója mellett – a fesztivál egyetlen táncelőadása. Bata egri sikerének vagy sikertelenségének kulcsa az tehát, hogy előadása képes-e antitestként szervesülni a tematikusan és színházi formáját tekintve meglehetősen jól körvonalazható, homogén prózai színházi programba. A feltett kérdésre pontos válasz nehezen adható, az azonban bizonyos: a Szélcsend érvényes és szép ábrázolása a gondolkodó, emlékező és kereső embernek. Bata tánca pontos és tiszta. Kiválóan harmonizál az egy szál hegedűvel előállított lélekemelő zenével: zene és test pontos összhangban, egymás rezdüléseit hűen követve változik.

A táncszóló történetet mond, ebben az értelemben monodráma tehát. A táncos az előadás kezdetén egy kör alakú emelvényen áll, s mereven körbe forog, ahogyan a felhúzható balerinák. Lassan, de minden szexuális tartalom nélkül megszabadul ruháitól, és olykor kimerevített, hatásosan bevilágított képekkel késlelteti a végkifejletet: az immár ruhátlan és fáradt, kinyílt és mindent megmutatott állapotban való oldott visszatérést a balerinaállványra. Erős koncentrációval a maga teljességében állít elénk egy teljes embert. Fölösleges külsőségek nélkül, úgy, ahogyan van.