Euro-vízió

A rendező és a szerző félszavakból is értik egymást: köti és oldja őket a többféle (magyar, erdélyi, román) kultúrából táplálkozó közös identitás. Eddig csak nemzeti Bánk bánunk volt, most már Mihály bánunk is van, elsőként Bajomi Nagy György személyében. Ő Vitéz Mihály: fordít, lecsap. És szúr.

Székely Csaba a Weöres Sándor Színház 2013-as centenáriumi Weöres Sándor-drámapályázatára írta meg a Vitéz Mihályt, amellyel aztán elnyerte a fődíjat. A dráma próbája a színház, és a szombathelyi ősbemutató igazolta a pályázati zsűri döntését.

A szerző 2013-ban már benne volt az „édes Erdély"-mítoszt megtépázó Bányavidék-széria sikerében, a Vitéz Mihállyal a kisember-tematika után a régmúlt, a történelem felé fordult; látszólag legalábbis. Mindenesetre folytatta a fölszabadító mítoszrombolást: megtette főszereplőnek a számunkra jószerivel ismeretlen 16. századi román nemzeti hőst, akinek hatalmi mámorban kiteljesedő, „birodalomépítő" tündöklését és bukását az események szintjén a lehető legpontosabb történelmi hűséggel meséli el. (Talán éppen ez, a „történelmi hűséghez" való ragaszkodás az oka, hogy a második részben, úton a vég felé kicsit elveszünk – veszik a szöveg – a részletekben; az előadást nézve legalábbis.) Bár első pillantásra a tematikus váltás tényleg látványos, a Vitéz Mihály több szempontból magán viseli a korábbi Székely Csaba-darabok jellegzetességeit, nem nélkülözi például a könnyű kézzel összeszerelt bohózati masinériát. Ha a Bányavidék-trilógia irodalmi forrásait maga a szerző is Csehovban és az ír drámában látja, akkor a Vitéz Mihályban szintén szabadon, már-már egy gyerek szertelenségével, egyúttal komolyságával bánik a klasszikus elődök hagyatékával: a Vitéz Mihály-kortárs Shakespeare-től a korabeli drámapályázaton sikertelen Katona Józsefig; a Machbethnek megjelenő vész-, vagy végzetbanyáktól a békétlen főurak-motívumig. Az eredeti – túl hosszúnak ítélt – szövegváltozatban pedig megjelent Kepler is, mintegy átrándulva Az ember tragédiájának prágai színéből, bár Madách szelleme nélküle is ott lebeg a „színről színre" továbbgördülő Vitéz Mihály fölött.

Fölmerül a gyanú, hogy Székely Csaba egyenesen történelmidráma-paródiát írt, különös, groteszk, a blőd szóviccektől sem visszariadó, ál-archaizáló (a magyar szereplőknek minden múlt idejű ige után jut egy „vala"), kifacsart (Béres Attila megfejtése szerint a román szereplők a román mondatfűzés szabályait alkalmazva beszélnek magyarul), szabadszájú, mindenestül üde nyelven; de mégsem egészen. A Vitéz Mihály a maga szövegvalóságában mesterien megírt posztmodern pastiche, ha mindenáron címkével akarjuk ellátni. De a különböző rétegeket, elemeket összeragasztó „csiriz" egyáltalán nem látszik. Akár posztmodernnek mondható a Vitéz Mihály abban az értelemben is, hogy különböző nézőpontokat helyez egymás mellé, így téve szomorúan nevetségessé például búsongó, melldöngető nacionalizmusokat – a románt és a magyart is –, amelyek föllángolása mögött mindig pőre, vagyis éppen hogy ideológiákba jól becsomagolt hatalmi érdek húzódik. Mindenestül a helyzet komikus, parodisztikus, vagy inkább mindent áthatóan ironikus: van egyszer a nagy irodalmi-drámai örökség, van a sokszorosan terhelt, kelet és nyugat közé szorított közép-európai történelem; aztán van az a mindig meglepő, bár alapvető felismerés, hogy az emberi helyzetek nem változnak. Tükröt tart a Vitéz Mihály, ahogyan Hamlet kívánja: a történelmi drámának, a történelemnek – és a mának; különben mi értelme volna. (De nem lóg ki a lóláb. Nem érezzük, hogy a mai helyzeteket húzza rá a múltra, ellenkezőleg: a múlt eseményeire, Vitéz Mihály személyére és pályafutására vetül rá a jelen, óhatatlanul. Még akkor is, ha egy-egy kiszólás célzottam aktuális, például az üres államkasszát feltöltendő „ösvényadóról".)

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/1. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
A 2017-ig megjelent számom: 495 Ft