Kemény lélek, lágy képzelet

[...]

(Minek a plüssfotel) A szombathelyi előadáshoz (szokás szerint) új fordítás készült. A rendező Boronkay Somát kérte föl a nyersfordítás elkészítésére, azzal a nem is annyira magától értetődő instrukcióval, hogy a szöveg lehetőség szerint pont az legyen – se több, se kevesebb –, mint amit Ibsen leírt. A finommunkát aztán (szokás szerint) ő maga és Ungár Júlia végezte el. Mert Zsótér szerint a magyar szövegváltozatok általában puhábbak a ropogó-pergő norvég eredetinél, pedig „Ibsennek nem kell a plüssfotel". Itt máris furcsa összecsengés keletkezik: a Kosztolányi-kritika szerint a bizonyos elemeiben megidézett Reinhardt-rendezés végén puha, fekete bársonyfotelbe „roskad bele az agyalágyult piktor", a Zsótér-rendezésben azonban sem a szöveg, sem a látvány szintjén nincs nyoma semmiféle plüssnek-bársonynak. A végjátékban Osvald egyenes háttal, vagy inkább valami furcsa, elomló, a háttér-látványban feloldódó merevségben ül a festéshez odakészített, egyszerű, támlátlan széken; ebben a pozícióban válik eggyé a képeivel, veszik el anyja segédletével végképp a nemcsak a térben ide-odamozgatott, hanem a fényváltozások által is folyton mozgásban, helykeresésben lévő, tobzódó és sokjelentésű vizuális élményt kínáló színházi kulissza-labirintusban. Élni már képtelen. Egyetlen egyszer mégis föltűnik a bársony: Osvaldban a saját sors/betegsége megnevezése – „lágyulás az agyban" – idéz föl cseresznyepiros selyembársony drapériákat, valamit, amit „delikát megsimítani". A kemény-lágy oppozíció változataira (kötelesség-életöröm, északi sötét-déli ragyogás, realitás-illúzió, itthon-külföldön stb.) épül az egész előadás. Egyetlen egyszer azért előfordul „magyaros" utalás, ha tetszik, aktualizálás is: amikor Manders Alvingnéval az azilum birtok- és papírügyeit intézi, becsúszik egy „Soltvadkert", de az utalásból ezúttal nem épül motívumrendszer – mint a kecskeméti Macska a forró bádogtetőn-előadásban. Soltvadkert említése gyaníthatóan afféle „belső poén", de egyáltalán nem öncélú: összekapcsolja a Zsótér-gondolkodásra jellemzően különben is összetartozó két bemutatót. Itt is (Henrik Ibsen Szombathelyen), ott is (Tennessee Williams Kecskeméten) a családi hazugságok leleplezése: leleplezhetősége vagy leleplezhetetlensége, gyógyíthatósága vagy gyógyíthatatlansága az alapvető tét. Mindehhez az itt-ott furcsa szórendekkel élő, humort is megcsillantó friss magyar Kísértetek-szöveg mintha a kortárs ír Varró Dániel-fordításokkal rokonítaná Ibsen világát, fölmutatva az „irodalmi kísértetjárások" újabb lehetőségét.

Fekete Linda, Trokán Péter - Képek forrása: wssz.hu

(Színész kell mostan) „Nekem színész kell mostan, és nem folt, nem ügyesség, nem elmésség" – írta 1910-ben Kosztolányi, mondván, hogy a Reinhardt-masinéria ugyan működik, de Ibsen megköveteli a jelentős egyéni színészetet. A hatalmasra növesztett, attraktív és dekoratív festménykulisszákat (tulajdonképpen a falakat Alvingné házában) folyton mozgásban tartó, ide-odatologató színészek bizonyos értelemben mint valami óraszerkezet mechanikusan mozgó figurái – vagy egy görög tragédia kórusa – működtetik a szombathelyi előadást: a koreográfia nagyfokú koncentrációt igényel. A látszólag céltudatos, a tisztázás, a nyugalom, az egyensúly felé tartó mozgás azonban hiábavaló és reménytelen: a folyton változó összképet mutató labirintusnak nincs kijárata (még a padlón is festmény van). Illetve a kilépés csak radikális lehet. A szereplők mintha a kulissza-festményekről léptek volna le, vagy inkább festett figurák lennének maguk is: gyakran beszélnek kifelé. A jelmez- és a díszletvilág jelentéses összhangjáról – az ellenpontok elhelyezéséről – természetesen Benedek Mari és Ambrus Mária gondoskodik. Mindez eddig akár „ügyesség" és „elmésség" is lehetne, de sokkal több annál: jelentős színészi teljesítményekkel párosul. A brechti V-effektre emlékeztető „kifelé beszélés" bevonja a nézőt a játékba. Ennek talán legtelítettebb példája, amikor Alvingné és Pásztor Manders arról beszél, hogy szükséges-e biztosítást kötni a fölavatás előtt álló Alving kapitány emléke-gyermekotthonra. Pásztor Manders: „Akad itt annyi véleményformáló – valódi véleményformáló –, aki megütközne rajta?" Alvingné: „Ilyenekből van itt sok, akik megütközhetnek". Ahogy ezekben a pillanatokban Alvingné szerepében Kiss Mari finom, napsugaras, időtlenül ártatlan mosollyal az arcán végigpásztázza, végigfürkészi a közönséget, abban van valami hipnotikusan, zavarbaejtően borzongató. Alvingné-Kiss Mari állandósult mosolyában – miközben elegáns és lenge rózsaszínből a Reginét idéző kis ruha közbevetésével a végkifejlet idejére elegáns és lenge feketére vált – egyébként is tükröződik valami egyrészt a görög tragédiák sötét fényéből, másrészt a japános-maszkos játékok stilizációjából. (A szombathelyi Zarándokének-előadásban, Jeles-rendezésben ő játszotta az idő előtt halálra ítélt öregasszonyt.)

Kiss Mari, Szerémi Zoltán

Szerémi Zoltán Pásztor Manders szerepében végig azon a bizonyos késélen táncol: eltartott irónia és átéltség (hiszi, amit mond) határán. Az Alvingnéval – érte és ellene – folytatott küzdelemnek nincs különösebb jele, se visszfénye. De ha a mérleg nyelve az eltartott irónia felé billen, könnyen megbillenhet az előadás is. A sántán kopogó Asztalos Engstrand szerepében Trokán Péter maga az együgyűségbe és alázatosságba csomagolt, helyezkedő és életrevaló ravaszság; föltéve, hogy megtalálja a ritmust. A ritmus megtalálása minden bizonnyal összefüggésben van a szerep-szöveg tökéletes birtoklásával. Ha ez hiányzik, növekszik a bizonytalanság és az esetlegesség; és ha megtörik a feszes ritmus, oda az egész. Zsótér Sándor színészpedagógiai képességei Fekete Linda játékában mutatkoznak meg igazán. A céltudatos gépezetként működő Regine szorosan megkoreografált szerepében – de hát ő az, aki tanul, aki két világ határán van, aki a tükörben fölépíti magát, aki más akar lenni – képes megszabadulni minden fölöslegtől, miközben a kicentizett koreográfia nem tűnik csinálmánynak: minden mozdulata az övé. Jól mondja Osvald: „Remek, hibátlan, pazar. Olyan, mint egy építmény." A végtelenség teret szétfeszítő köreit, nyolcasait rója rendületlenül, aztán a saját igazsága pillanatában a Koldusopera Kocsma Jenny-balladájával masírozik ki a képből: a vérszínű fényekkel megfestett azilumtűzből a vérszínű bárka felé. Tökéletes kilépő.

Bajomi Nagy György

Bajomi Nagy Györgyöt meglátni a festészetet épp föladó, apja halálának 10. évfordulójára külföldről hazatérő, lassanként evésbe-ivásba süppedő Osvald szerepében: izgalmas heuréka-élmény. Hasonló felfedezésekkel járt, amikor nemrégiben eljátszotta Hamletet. A nagyra nőtt, korpulens, elomló és „elveszett" fiú egyrészt maga az okos, józan, napsütötte és vonzó természetesség ebben a hazugságokból rakott világban. Másrészt mohó, zsigeri vágyaktól irányított, ösztönös kisgyerek. Pillanatok alatt porrá váló, az anyja által évekig építgetett idealizált apaképpel; apátlanul – a téma az Ibsent nagyra tartó Csehovnak lesz fontos igazán. Amikor Osvald nyelve összekavarodik az „apa" szó ismételgetésében (az ismételgetés eredendően a kiüresedéssel jár együtt), akkor abban a széthulló „apá"-ban, mint valami anagrammában, fölsejlik a „Nap" is: Bajomi Nagy György-Osvald mintha mohón kapkodna utána. Ezekben az apakereső pillanatokban már benne van az elsötétülő, ráadásul Szombathelyen a Hamlet befejezésére rímelő vég: „Add nekem a Napot!" Miközben Alvingné harangszerű, fekete pliszéruháján, a szíve körül ott ragyog (hol fölvillan, hol eltűnik, a fények játéka szerint) a kerek, napszerű medál.
[...]

Részlet egy hosszabb írásból, mely teljes terjedelemben az Ellenfény egyik következő számában olvasható.

Henrik Ibsen: Kísértetek

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Nyersfordítás: Boronkay Soma

Előadásszöveg: Ungár Júlia és Zsótér Sándor

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendezőasszisztens: Kovács Nóra

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kiss Mari, Bajomi Nagy György, Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Fekete Linda