Itt fogunk élni?

A Rusznyák Gábor rendezte előadás nyitott színpadán egy katonazenekar fogadja a nézőket, és fellinis hangulatokat idézve muzsikálnak. De végül összeszedik a hangszereiket, felkászálódnak, ekkor hangoznak el a darab első mondatai. Bár a zenekar elvonult, kottaállványaik mindvégig ott maradnak a színen: szétszórtan vagy épp egy sarokban összezsúfolva, mintha bármikor visszatérhetnének a Prozorov házba a régi koncertek emlékei. Az előadás végén azonban ismét megjelenik a zenekar, csak épp nem a visszatérést, hanem a végleges búcsút jelzik: a katonák városból történő távozását a fúvós zenekar masírozása érzékelteti: harsány indulót fújva vonulnak a színpadon, egyre közelebb kígyózva a rivaldához.

A fúvószenekart azonban finomabb hangzásokra képes hangszerek ellenpontozzák az előadásban. Ezek a Prozorov családhoz kapcsolódnak. Andrejnek (Sarkadi Kis János) csak kezébe kell venni a hegedűvonót, Irinának (Nagy Ilona) a dobütőt, Másának (Sipos Eszter) csak fel kell nyitnia a zongorafedőt, Olgának (Kovács Zsuzsanna) csak meg kell érintenie a bőgőtokot, és máris felhangzik a zene. Valóságosan nem játszanak a szereplők, mégis kíséri őket a muzsika, olyannyira, hogy a színlap is afféle attribútumokként kapcsolja nevükhöz a hangszereket, amelyek némelyike vizuális jelként is végigvonul az előadáson. A hatalmas bőgőtök mindig ott van valahol a színpadon, olyannyira, hogy Olga a harmadik felvonásban még belé is bújik, mintha valami szekrénybe rejtőzne. A zongora is sokáig ott áll a szalonban, míg a magasba nem emelkedik, és a zsinórpadlásról alálógva vigyázza a színpadi eseményeket.

Ugyanakkor Rusznyák rendezése nemcsak a zenével folytat párbeszédet, hanem az elődök munkáival is, hisz néhány korábbi Három nővér-előadás emlékezetes pillanatára is rájátszik. (Leginkább Ascher Tamás 1985-ös katonabeli rendezésére, amely még mindig etalonnak számít nálunk.) Például az első felvonásban itt is kivárják a szereplők, míg a búgócsiga több percen keresztül pörög (igaz most nem a földön, hanem a zongora tetején). A negyedik felvonás végén itt is hosszasan vonulnak a katonák (igaz, most nem egy menetelő századot látunk, hanem az előbb említett muzsikáló katonazenekart). Most is sajátos akusztikája támad, amikor bejelentik, hogy elhagyják állomáshelyüket a katonák (bár most nem az orosz csapatok kivonulására gondolunk, mint Lukáts Andor 1991-es filmváltozatánál, hanem a taszári bázisról kivonuló amerikaiakra). Az előadás végén itt is összekapaszkodva forognak a nővérek, akárcsak Horvai István 1975-ös vígszínházi rendezésében (bár ezt az életigenlő, melankolikus képet a kaposvári előadás drasztikusabb zárlattal fejeli meg).

Ezek az utalások is azt jelzik, hogy Rusznyák nem akart radikálisan szakítani a magyar színházi hagyománnyal, nem törekedett mindenáron való újításra. Bizonyára elsősorban a hely szellemével vetett számot, azzal, hogy milyen játékstílusban mozognak igazán otthonosan a kaposvári színészek, miféle színházi kifejezésmódot értenek jól a helyi nézők. Talán ebből fakad, hogy Rusznyák Három nővér-rendezése alapvetően a részletgazdagon megrajzolt szituációkra, az árnyalt jellemrajzokra és az ebből kibontott emberi viszonyokra épül. A legemlékezetesebbek azonban mégiscsak azok a meglepő teátrális gesztusok, amelyek kizökkentik a realista történetmesélést, és új dimenziókat nyitnak meg a darab számára.

Rusznyáktól távol áll a Sztanyiszlavszkij óta Csehovhoz tapadt mélabú. Ő életörömmel, kedélyességgel teli első felvonást rendezett. Itt nevetve beszélgetnek egymással a nővérek, még akkor sem komorulnak el, amikor apjuk egy évvel korábbi halála kerül szóba. Csebutikin (Kovács Zsolt) huncut mosollyal indul el a szamovárért, és még akkor sem sértődik meg, amikor Irina drága ajándéknak mondja a holmit. Az orvos előbb dühösen kiküldené a szamovárt a szolgájával, majd ellentmondást nem tűrően visszaveszi tőle, és egy gyors mozdulattal a zongorára helyezi: jó lesz ez itt – gondolhatja –, majd csak megbarátkoznak vele. Tuzenbach (Nagy Viktor) is mosolyogva jelenti be, hogy hamarosan vendégségbe érkezik az új ütegparancsnok, és Versinyin (Kocsis Pál) valóban jó kedélyű fickó. De Andrej sem jön igazán zavarba, amikor előrángatják a szobájából, mert védelmet talál a családi derűben: a kanapén két oldalról fogja őt közre Olga és Irina, míg a hátérből Mása figyel mosolyogva.

Az első felvonásban Rusznyák olyan világot mutat, amelyben még semmi nem dőlt el, főleg az nem, hogy ezen a mindent átható életszereteten (amely egymás szeretetét is jelenti) majd a boldogtalanság és a reménytelenség kerekedik felül. Apró események mintegy véletlenül indítják el a szereplőket ebbe az irányba. Olga diszkréten félrevonja Natasát (Patocskai Katalin), amikor egy ízléstelen övet pillant meg a derekán, hogy senki ne hallja a súlytalannak szánt megjegyzést. A lány azonban kedélyesen értetlenkedik, amire lassan a többiek is felfigyelnek, így egyre többen mosolyogják meg az esetlen védekezést. Szoljonij (Tóth Richárd) még ebéd közben is felnevet azon, hogy Natasa szerint az öv nem zöld, csak matt. Csebutikin és Kuligin (Kelemen József) sem állja meg, hogy ne tegyenek tréfás megjegyzéseket. Ezek kétértelműségét a lány joggal veszi zokon. Amikor sértődötten félrehúzódik, Andrej vigasztalni próbálja, de inkább a vágyának enged: csókolgatni kezdi a lány arcát, mellét, hasát. De nem azt mondja, hogy legyél az enyém, hanem azt, hogy legyél a feleségem. A háttérben a többiek árgus szemmel lesik a fejleményeket, és azt várják, hogy mikor csaphatnak le kacajukkal a párra. (A jelenet térbeli elhelyezése és játékötletei Ascher rendezésének továbbgondolásaként hatnak.)

Még a második felvonásban sem dőlt el semmi. Andrej és Natasa házassága nem ment tönkre néhány hónap alatt: a férfi derűsen olvasgat, az asszonynak vannak gyengéd gesztusai felé. Bár az már sejthető, hogy külön világokban mozognak, de ezek néhány pillanatra találkozhatnak, például az íróasztal fölötti összehajlásnál. Andrej továbbra is kívánja Natasát, az asszony sem hidegült még el a férfitől. Szeretkezésük zaja ki is hallatszik a szalonba, ahol a közben megérkező másik két pár – Irina és Tuzenbach, illetve Mása és Versinyin – zavartan-pajkosan hallgatja ezt. Natasa felvonásbeli frusztrált zavara részben abból fakad, ahogy kénytelen a mellékszobából kioldalogni a többiek közé. No meg abból, hogy alig veszi őt észre valaki. Ezért igyekszik egyre tolakodóbban magára vonni a figyelmet. Hasonló utat jár be Szoljonij is. Amikor megérkezik, nyitott derűvel áll meg a szoba közepén. De ügyet sem vet rá senki. Csak Versinyin köszön oda, amit Szoljonij hálásan is fogad, de nyomban zavarba jön, ez csupán egy futó gesztus volt, és nem a közeledés jele. Natasa és Szoljonij hasonló sértettséget kompenzáló agresszivitásukkal végül egymást találják meg harcostársaknak.

Jelenetek sorát idézhetnénk, amelyek hasonlóan kidolgozott motivációkra, részletgazdagon felépített helyzetekre épülnek. Az előadásnak ez a realista rétege a színészi játék mércéjévé a hitelességet teszi. Azt, hogy az alakítások mennyire képesek teljes személyiséget, koherens sorosokat érzékeltetni. A „kaposvári iskola” is erre predenisztálja a játszókat.

Az előadás legemlékezetesebb teljesítménye Kovács Zsolt nagyszerű Csebutikin-alakítása. Különösen remek a harmadik felvonásban elhangzó részeg monológja. Itt válik végképp egyértelművé, hogy ez a Csebutikin nem egy elkényelmesedett kókler, egy kiállhatatlan pojáca, akinek általában játszani szokták a figurát, hanem egy szenvedő ember, aki maga is gyötrődik a tehetetlensége miatt, hogy nem sikerült megfelelnie egykori eszményeinek, értelmessé tennie az életét.

Nagyon jó Kelemen József Kuligin-alakítása. Ez a figura úgy válik menthetetlenül komikussá, hogy a színész semmit nem tesz, hogy mulatságosnak mutassa őt. Sőt a lehető legjobb tulajdonságait hangsúlyozza: sosem tolakodó a határozottsága, mindig őszinte a figyelme, magabiztosan táncol el azoktól a kétes helyzetektől, amelyek komikusnak mutatnák őt, ehelyett valódi figyelmet teremt maga köré. Csak épp azt a kisszerűséget nem képes felstilizálni értelmes sorssá, amelybe beleveszik az élete. Még akkor sem, amikor láthatóan maga is megszenvedi Mása liezonját Versinyinnel. (Mindent lát, mert akkor érkezik a negyedik felvonás végén a színpadra, amikor a felesége csókolódzik az alezredessel.) Ekkor válik egyértelművé, hogy Kuligint semmi nem zökkentheti ki élethazugságaiból. Gyötrődés és átok helyett csak önálltatás szakad ki belőle: „Nőm szeret engem…”

Jó Kocsis Pál Versinyinje, ez a sármos, barátságos figura, aki igyekszik mindig kedvesen viselkedni, szellemeseket mondani. Filozóf tirádái és programozott férji panaszai hatékonyan terelik el a figyelmet arról a kérdésről, hogy valójában ki is ez az ember. Emlékezetes Nagy Viktor Tuzenbachja, ez a derék, szerény fickó, akit sima modora szinte láthatatlanná varázsol. Jó Sarkadi Kiss János Andreje is, aki szintén az önáltatás iskoláját járja: vállalhatatlan kompromisszumaihoz a szenvedésben talál önigazolást. Miközben megértésért ágál, nem veszi észre, hogy legfeljebb szánni lehet őt a nevetséges tévedéseiért.

A tapasztalt kaposvári színészek játékából egyértelmű, hogy Rusznyák úgy próbálta megrajzolni a szereplők komikus vonásait, hogy ne vonja kétségbe emberi igazságaikat. Az ürességet, amely az életüket kitölti, csak az fedi el, hogy sajnálatra méltó a sorsuk.

Rusznyák radikális döntése volt, hogy a négy női főszerepet nem tapasztalt színésznőkre bízta, hanem olyanokra, akik életkorban is nagyon közel állnak a játszott figurákhoz, ugyanakkor még nem rendelkeznek azzal a rutinnal és technikával, amely a társulat fentebb felsorolt tagjait jellemzi. Még nem elég érettek ezek az alakítások – mondhatnánk, ha nem gyanakodnák arra, hogy egy ennyire tudatosan felépített előadásban a szereposztás „egyenetlensége” sem lehet a véletlen műve. Vajon nem arról van-e szó, hogy a nővérek (és sógornőjük) azok, akik még nem épültek be a környezetüket átható hazugságvilágba. Azaz még nincs rutinjuk az önáltatásban. Még nem formálták kedélyes társasági lénnyé a belső ürességet. Így személyiségük alaptónusa hangsúlyosabbá válhat, és őszintébbé a gesztusaik, amelyek a világban való tájékozódásukat jelzik.

Kovács Zsuzsanna Olgáját a rendíthetetlen tevékenységvágy jellemzi, amely egyre több csalódottsághoz vezet. Sipos Eszter Másája az álmodozásból a valóságba menekül, hogy valóságossá tegye azt a kétségbeesését, amelyet a kezdeti melankolikus kékharisnya szerepe ígért. Nagy Ilona Irinája konok életigenléssel adja át magát minden helyzetnek, amelyben csak az idegensége erősödhet fel. Patocskai Katalin Natasáján nem álarc a közönségesség. Palástolni sem próbálja, mert erőnek gondolja.

Az alapvetően realista hangoltságú előadásban egyre hangsúlyosabbá válnak a különféle teátrális ötletek. Amikor például Tuzenbach azt kérdezi, hogy mi értelme annak, hogy esik a hó, kinéz a nézőtérre, mintha a kertbe pillantana ki. És a mennyezetről apró fehér papírfecnik hullanak alá, mintha a hópehlyhek táncát látnánk. A nézők mosolyogva figyelik őket, odatartják a tenyerüket, hogy rájuk hulljanak. Egy pillanat alatt egy közös játék részesei lesznek a játszók is meg a nézők is. Hasonló színházi játék az is, amikor az Irina névnapjáról a színpadi felejtett virágcsokort felhúzzák a magasba, hogy ott lebegjen a játszók fölött. Hasonlóképp válik irreálissá a zongora is, amikor végképp bizarrá válik a jelenléte a szalonban. És hasonlóképp játszik az előadás az idővel is. Az egyik legteátrálisabb ötlete az, hogy a színpad fölé egy jól működő órát helyez, amely egyrészt egyértelműen jelzi azokat az időpontokat, amikor az egyes felvonások játszódnak, másrészt pontosan méri ki azokat az intervallumokat, amelyeket a szöveg jelez. Fél egykor lesz a párbaj – mondja például a negyedik felvonásban Csebutikin, és húsz perc múlva pontosan akkor csapódik le a színpad fölött lebegő zongora fedele – a halálos lövést jelezve – amikor a nagymutató a 6-osra ért.

Színházi játék az előadást átszövő „időutazás” is. A ma és a tegnap (a műsorfüzet utalása szerint 1997-ben és 1965-ben) játszódó első két felvonás után, az időn kívül zajló harmadik felvonást követően (ekkor láthatatlan a színpad fölötti óra) Csehov korában zajlik a negyedik felvonás. (A szereplők ekkor kortárs öltözékek helyett múlt századi jelmezeket viselnek.) Mindez azonban váratlanul visszacsavarodik a jelenbe. A darab végén összeomlott nővérek összekapaszkodva egy mélyedésbe hullanak, mintha sínek közé estek volna. De a felharsanó vonatfütty nem véget, hanem kezdetet jelez: megelevenedik az állomás, tétova utasok lepik el a színpadot. Köztük van egy katonatiszt (Znamenák István) is a három lányával és a fiával. Mintha a történet kezdete előtt 11 évvel látnánk őket, amint megérkeznek az apa új állomáshelyére. De az öltözékek és a gesztusok egyértelművé teszik, hogy mindez ma történik. Ez a pályaudvar akár a kaposvári is lehet, amely ott áll néhány méterre a színház mellett. A katonatiszt felnéz az állomás nevét jelző táblára: „akkor most itt fogunk élni” – mondja tárgyilagosan. Mintha tudná, az idő – akár előre szalad, akár visszafelé forog – ugyanazokat a köröket rója.

*

De nemcsak a társulat dolgozik tovább a bemutatón, hanem szerencsés esetben az előadás is dolgozik tovább a nézőkben. Így történt ez velem a Három nővér esetében. Már első megtekintésre is emlékezetesnek tűnt az előadás záró képe, amelyben egy vasúti pályaudvaron (talán a kaposvárin) megjelenik egy katonatiszt a három lányával és a fiával: Prozorov ezredes megérkezik új állomáshelyére, és szembenézve velünk ezt mondja: „Na jó, akkor most itt fogunk élni!” Ez a gesztusértékű mondat annyira a helyén volt, hogy csak néhány nappal később döbbentem rá, amikor véletlenül belenéztem a Megáll az idő című filmbe, hogy valójában idézet: a filmben az ablakban állva a disszidáló apa után néző anya mondja két kamaszfiának ezt az emblematikus mondatot, amely lezárja a múltat, és megnyitja a jövendőt. Ráadásul a kaposvári Prozorovot az a Znamenák István játssza, aki az egyik kamaszként ott állt a Megáll az idő ablakában.

A cikk az Ellenfény 2006/10. számában jelent meg. A kiegészítés az Ellenfény 2007/5. számában közölt kaposvári összeállításban.

Csehov: Három nővér

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Morcsányi Géza és Kosztolányi Dezső fordításának felhasználásával

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Orsolics Ágnes

Dramaturg: Porogi Dorka

Rendező: Rusznyák Gábor

Szereplők: Sarkadi Kiss János, Patocskai Katalin, Kovács Zsuzsanna, Sipos Eszter, Nagy Ilona, Kelemen József, Kocsis Pál, Nagy Viktor, Tóth Richard, Valcz Péter , Mózes Balázs, Kovács Zsolt, Csonka Ibolya, Hunyadkürti György