Félidőben a félmúltról

Délelőtt azonban még a rendezőké volt a szó. Horváth Péter drámaíró, zsűritag, a fesztivál lelkes és kitartó résztvevője vezette a Kontextus című beszélgetést, melyen a szöveg és rendezői stratégiák viszonyáról kérdezett négy, a középgenerációhoz tartozó rendezőt: Csizmadia Tibort, Kövesdy Istvánt, Novák Esztert és Simon Balázst. Azon kívül, hogy bemutatkoztak a rendezők, elmondták honnan indultak és hová értek mostanra, a beszélgetés talán legérdekesebb vagy legprovokatívabb pontját az a kérdés szülte, hogy hogyan viszonyul az ő rendezői „középnemzedékük" a 60-as évektől a 80-as évek elejéig tartó drámai korszakhoz, a félmúlt drámáihoz, vagyis Hubay, Szakonyi, Gyurkovics (hogy csak a fesztivál programjában érdekelt szerzőket említsem) munkásságához. Feladata-e ennek a rendezői generációnak elővenni, bemutatni ezeket a darabokat?

Novák Eszter - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

Novák Eszter erre a kérdésre őszintén azt felelte, hogy nem tudja, hogy most miről szólhatnak ezek a drámák, különben is rendezői korszakának azon, mondhatni válságos szakaszába ért, amikor nem érzi a közönséget, és úgy látja, hogy ő mást tart érdekes témának (illetve értéknek), mint a nézők (és a színházi közeg). Az esti beszélgetésen is ez a gondolat erősödött meg, hogy a „félmúlt drámái" kifejezetten a saját korszakukról beszéltek, és a fiatalabb nemzedékek nehezen tudnak hozzájuk kapcsolódni és magukról beszélni ezeken a szövegeken keresztül. Vagyis a „félmúlt rossz idő egy darabnak". Kétségei és bizonytalansága ellenére Novák Eszter mégis érdekes kísérletbe fogott (maga is nagyon kíváncsi a végeredményre): a Színművészeti Egyetemen épp most adott föl elolvasni egynéhány „félmúltban" született drámát, egyben ő is újraolvassa őket, és összeveti saját gondolatait a húszévesek szűz szemű nemzedékének benyomásaival, mert ő - bár ezeken a drámákon nevelkedett - nem tudja aktualizálni, a jelenben értelmezni őket.

Simon Balázs - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

Simon Balázs Dunai Ferenccel való munkájáról számolt be, aki szintén a „félmúlt" generációjához sorolható. Hogyan tud együttműködni egy kortárs rendező a kortárs fogalmából lassan kisodródó nemzedék képviselőjének gondolataival, stílusával, de legfőképp világlátásával - ez volt a legfőbb kérdés. A Van Gogh szerelmét most félig-meddig új szereposztásban játssza a tatabányai Jászai Mari Színház. Az előadás más életérzésből, más fogalmazásmóddal épül fel, mint a dráma, még ha erősen támaszkodik is a szövegre. Simon Balázs felsorolt néhány különbséget: ma már elesettebbnek láttatják az embert a színpadon, így próbáltak ők is bánni a játékkal, a szöveggel. A darabban igen sok és burjánzó a beszéd, nehéz volt megértetni a színészekkel - főleg Kovács Krisztiánnal, aki Van Goghot játssza -, hogy miért kell ennyit beszélni. Ám mára (a felújításnak is köszönhetően) Kovács rátalált a szerepre, és kifejezően alkalmazza a dráma bőbeszédűségét. Dunai a próbafolyamat során kapcsolatban állt Simon Balázzsal. Például adott neki egy 1964-ben készült hangfelvételt, egy másik művéből, az Asszony és pártfogói című drámából készült hangjátékot. Simon ebből is megértette, mennyire nem kortársi a viszonyuk, ám együttműködésük ettől még sikeres lehetett. Dunai repülőre ült, és hazalátogatott Magyarországra, megnézte az előadást, azt gondolta, egészen más világ jelenik meg benne, mint amiről ő írt, ámde relevánsnak tartotta az értelmezést.

Novák Eszter, Solténszky Tibor, Csizmadia Tibor, Horváth Péter, Simon Balázs - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

Hubay Miklós, a fesztivál díszvendége, mint a félmúlt nemzedékének tagja, először elmesélte, hogy a háború után hogyan tért haza Svájcból egy fokozatosan bezáródó országba, és hogyan jött haza a Szovjetunióból jónéhány barátja és kollégája, hogy dramaturgiát tanuljanak itthon, és együtt álljanak neki a munkának, hogy aztán 1957-re „kiszínházbólintsák" Mészölyt és őt a színházakból. Lassú, de míves idézetekkel és tréfás szófordulatokkal fűszerezett beszámolójában megelevenedett a kor, amelyben többek között az Egy szerelem három éjszakája, az Oszlopos Simeon, az Adáshiba vagy a Zsenik iskolája megszületett. Majd beszámolt arról, ő hogyan tud együtt dolgozni (vagy együtt érezni) a kortárs alkotókkal. Idős kora ellenére igen aktív életet él, nem sokkal a fesztivál kezdete előtt tért haza Dijonból, ahol a Zsenik iskolája című egyfelvonásosát mutatták be. Rendkívül tetszett neki az előadás interpretációja. Drámájában ugyanis egy fogoly úgy próbál szabadulni a börtönből, hogy az őrt egy fénykép alapján féltékennyé próbálja tenni a feleségére, miközben eszközül a képet nézve, használva lassan maga is beleszeret az asszonyba. Az előadásban egy szép, fiatal színésznő egyetlen mondat nélkül hintázik a börtön felett, messze kilengve a közönség fölé. Ez a megoldás találkozott Hubay ízlésével, és örült, hogy az előadással gazdagodott a drámája is. Épp ezt a fajta költőiséget hiányolja Egy szerelem három éjszakája című művének interpretációiból. (Elmesélt egy pikáns esetet, mikor a szövegben szereplő „költő", „költészet" szavak elé szisztematikusan a „szar" jelzőt ragasztotta egy előadás.)

Nánay István, Békés Pál - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

A nap első felnőtt előadása a novemberben elhunyt (így a kortársiasságból örökre kívül rekedt, de a fesztivál programjába még beválogatott szerző) Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című tézisdrámája volt. A beszélgetésen Gyurkovics barátja és pályatársa, Szakonyi Károly elmondta, ez a dráma Gyurkovics azonos című regényéből született, mintegy 30 évvel ezelőtt, Springer Mártának, a Madách Színház dramaturgjának segítségével. Nánay István kritikus szerint „a dráma már akkor is poros volt, de most még porosabb". És valóban: önironikus gesztus lett volna a rendező részéről, ha a sötét, robosztus bútorok, a sárguló papírok, fakó vizespoharak ódon világába némi port is elhintett volna a díszletben, figyelmeztetve ezzel a nézőt is, hogy mi vár rá.

A beszélgetésen az is elhangzott, hogy a regény egy újságcikk alapján íródott, egy a 70-es években megesett történetet dolgoz fel. Ha akkori szemmel próbálunk rátekinteni a szövegre, akkor valóban érdekesnek tűnhet, hogy a két főszereplőt, a papot és a kihallgatót hogyan mutatta, mutathatta be Gyurkovics. A vizsgálóbíró a liberálisabb szemléletű kommunisták szűk táborához tartozik, a papot pedig nem egyértelműen negatívan ábrázolja a dráma, így az általuk képviselt tézisek kevésbé politikusan, inkább filozofikusan feszülnek egymásnak.

Gyurkovits: Isten nem szerencsejátékos (Karczag Ferenc, Tóth Tamás)

Vita alakult ki a beszélgetésen a dráma utolsó két mondata körül, hogy az Isten hagyta el az embert, vagy az ember az Istent. Megdöbbentő az első felvonásban a pap figurája, akinek kezei között három fiú halt meg kirándulás közben, mégsem hibáztatja se magát, se az Istent az esetért. Nem derül ki, belül mit érez. A törvény elítéli őt, bűnösnek mondja ki, de feltételesen szabad maradhat. Ám a második felvonásban ismét veszélyezteti egy lány életét. Ez már nem véletlen. Vagyis ez isteni véletlen, hogy újra ilyen helyzetben találja magát. Magabiztossága továbbra is álcája marad, ám hite is álcává válik. A csónakban, a Balatonon már nem imádkozik Istenhez, hogy ne fúljon vízbe a lány, nem segít felebarátján, nem keresi, nem jelenti az eltűnését, hanem csak féli az Istent. Nem szeretetével hitt eddig sem, hanem lelkesedéssel, vakon, és a véletlenek Istenében ezentúl csak rettegéssel tud hinni. Ám ezt a változást nem veszi észre rajta senki, a bíró sem látja meg, hogy a börtönnél is súlyosabb büntetés vár Engelhart Simonra.

A vizsgálóbírót Karczag Ferenc játszotta, nehezen birkózva meg a rengeteg szövegével (olyannyira nehezen, hogy a súgót is bele kellene írni a szereposztásba, és az előadás gyakran felolvasó színházba csapott át). Míg Karczag természetesebben játszott (vagy olvasott), addig Tóth Tamás átszellemülten, már-már ágálva alakította Engelhert Simon pap összetett figuráját.

A beszélgetés résztvevői (már aki sok társával együtt nem hagyta el a szünetben a nézőteret) nem tudták megfejteni az előadás mondandóját. (Az alkotók közül senki nem vett részt a beszélgetésen.) Azt viszont megállapították, hogy ez a téma nem egyezik a mai korszellemmel és a nézők befogadási szokásaival. Mindennek ellenére én értékelem ebben az előadásban, hogy a „kortárs" színpadon a hitről és a hit megélhetőségének kérdéséről próbál beszélni.

Keleti pu. (Nagy Mari, Hirtling István, Derzsi János) - Fotó: Dusa Gábor

Az Új Színház Keleti pu. című előadásának alkotói sem tudtak maradni a beszélgetésen. Így ez a társalgás is egyoldalú és egyetértő lett. Úgy érezték a beszélgetők, hogy az improvizációkból kiinduló előadás jelenetfüzérei nem álltak össze drámává. Külön hangokon szól a szöveg. Horváth Péter zene nélküli operettnek nevezte, Fábri Péter pedig kabaréként próbálta élvezni az előadást, csak azt fájlalta (többekkel együtt), hogy a felszínes témafelvetések mellett (hajléktalanok, cigányság, prostitúció) valamiféle mélyértelműségre, nosztalgiázásra törekedtek az alkotók. Ám a színészek játékát, munkáját dicsérték, kiemelték például azt a valóban jól sikerült, összetett képet, mikor az „unalmas férj", ahelyett, hogy férfiasan tüzet adna csalfa nejének, egy kisbicskával elkezdi szerelni annak elromlott öngyújtóját.

Búss Gábor Olivér-Hársing Hilda-Rudolf Péter: Keleti pu.

Új Színház

Díszlet: Zeke Edit

Jelmez: Balla Ildikó

Dramaturg: Hársing Hilda

Rendező: Rudolf Péter

Szereplők: Almási Sándor, Bánsági Ildikó, Botos Éva, Derzsi János, Fodor Annamária, Hirtling István, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari, Nagy Zoltán, Pálfi Kata, Pokorny Lia, Széll Attila, Takács Kati, Vass György

Gyurkovics Tibor: Isten nem szerencsejátékos

Szigligeti Színház, Szolnok

Szcenikus: Ignácz György

Rendező: Málnay Levente

Szereplők: Tóth Tamás, Karczag Ferenc, Sárvári Diána