Várni vagy maradni

Korán kezdődött a nap az egyre fáradó fesztiválozóknak, így főként csak az érintettek vettek részt a Kitekintés című szakmai beszélgetésen, melyen orosz, román, lengyel és spanyol kritikusok számoltak be röviden arról, hogy náluk milyen a helyzete a nemzeti kortárs drámának, mennyire ismerik országaikban a kortárs magyar darabokat, illetve hogy általában milyennek találják a dráma helyzetét a kortárs színházi életben.

Marina Davidovna elismert orosz színikritikus, ő az Oroszországban megrendezett NET elnevezésű nemzetközi kortárs színházi fesztivál válogatója, így sokat járja a világot, és átlátja a világban zajló tendenciákat is. Elmondta, hogy hazájában szinte alig vagy egyáltalán nem játszanak magyar kortárs darabokat, de a környező népek drámairodalmát sem igen ismerik, mutatják be. Sokkal inkább a német vagy még inkább az angol kortárs drámákat ismerik. Azonban a „kortárs művészet, életvitel, színház" úgy ahogy van, nem egyezik az orosz néplélekkel. (A saját kortárs drámáikkal sem igen törődnek az oroszok.) Moszkvában mindössze két olyan színház van, ahol kortárs szellemiségű drámákat, előadásokat játszanak, de azok is igen kis létszámú közönséget tudnak befogadni, így a nagy Oroszország egészére vetítve elenyésző a kortárs színház híveinek száma. Az oroszok ugyanis a színházat valamiféle mágiának, csodás varázslatnak tekintik, és a kortárs szerzők gyakran durva, csúnya realitása kulturális sokkot okoz számukra. Ebből is következik, hogy hazájában nincsen orosz kortárs dráma fesztivál, (mint nálunk a DESZKA), mert erre nem tudnának kellő anyagot összeállítani. A DESZKÁról szólva elmondta, hogy pénteken érkezett, és látott három előadást, amelyeknek nyelvét ugyan nem értette (hozzászokott az ilyesmihez a világban jártában-keltében), és azt érzi, hogy ezek talán nem a legerősebb hazai előadások voltak, de a nézők nyitottsága és érdeklődése mégis egyértelmű volt számára.

Kulcsár Edit és Alice Georgescu - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

Romániából érkezett Alice Georgescu kritikus, aki a Bukaresti Nemzeti Színház dramaturgja is (és azt figyelte, mely magyar előadásokat hívjanak meg vendégjátékra a színházába). Elmondta, hogy a román színházak sok kortárs magyar szerzőt mutatnak be, jóval többet, mint más szomszédos ország drámairodalmából. Valószínűleg ez az erdélyi közvetítésnek is köszönhető, bár úgy véli, az erdélyi színházak inkább klasszikusokat játszanak, kevesebb kortárs magyar drámát mutatnak be, mint a román színházak. Példaként említette, hogy a Bukaresti Nemzeti Színház játssza Spiró György Csirkefej című drámáját, vagy a szintén bukaresti Odeon Színház már két éve elképesztő sikerrel tartja műsoron Thuróczy Katalin Csütörtök ünnepét (a szerzőnek drámakötete is megjelent románul). Az ugyancsak bukaresti Komédia Színház Nádas Péter Temetés című drámáját tűzte műsorára. Említette a sepsiszentgyörgyi színház román tagozatának kezdeményezését, a már kétszer megrendezett TAMper-fesztivált, ahol egy román és egy magyar rendező munkásságát vetik össze. Három napja érkezett a fesztiválra, és bár ő sem érti a magyar nyelvet, abból tudja, hogy jók az előadások, hogy a szöveg megértése nélkül is ugyanott reagál, ahol a közönség. Összevetve a kortárs magyar és román drámát megjegyezte, hogy a magyar dráma kapcsolatot tart a valósággal, érdeklik a konkrét események, és azt jól meg is ragadja, míg a román irodalom elveszítette a kapcsolatát a valósággal. A magyarok a valóságból indulnak ki, és azt próbálják megemelni, allegorizálni (ami gyakran igen nehéz művelet), míg a románok rögtön allegóriákban gondolkoznak, és onnan próbálnak nyitni a valóra.

Király Nina, aki fordítóként is segítette a beszélgetést, a lengyel viszonyokról röviden elmondta, hogy ott arányaiban jónak mondható a magyar kortárs dráma helyzete, Varsóban most is két dráma van műsoron. A Spanyolországból érkezett Jose Gabriel Dntvñano pedig arról számolt be, hogy náluk a klasszikus darabok, a klasszikus színjátszás - mint az oroszoknál - hangütése igen csak eltér a kortárs drámák hangulatától, mert a spanyolok szórakoztató, vérbő, humoros, már-már naturalista színházhoz vannak szokva, és ehhez nagyrészt ragaszkodnak is. Egyedül Barcelonában és Madridban működnek kortárs színházak, kis nézőtérrel. Ezek nem annyira a kortárs német darabokat, mint inkább az angol, francia műveket veszik elő.

Király Nina, Marina Davidova, Balogh Tibor - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

Kiss Csaba drámaíró a magyarországi kortárs drámabemutatókat divatgondolkodásúnak nevezte: mindenki biztosra akar menni. Ha egy Schimmelpfenning- vagy McDonald-dráma sikeres lett, hát a színházak bemutatják valamennyi darabjukat, a környező országok kortárs drámájával pedig egyáltalán nem törődnek. Karsai György megjegyezte, hogy például Lengyel Anna dramaturg és társai áldásos tevékenységének köszönhetően sok darabot felolvastak az elmúlt időkben, a lehetőség megvan a válogatásra, a felfedezésre. Abban azonban mindannyian megegyeztek, hogy ha valami a kelet-közép-európai országokban sikeres lesz, az valószínűleg nyugaton már kivívta az elismerést. Tehát a felfedezés, a válogatás „munkáját" tőlünk nyugatabbra élő szakemberek végzik.

Marina Davidova felvetette a „színpadra írt szöveg", vagyis a posztdramatikus színjátszás egyre növekvő jelentőségét, és hogy az egy szerző által írt drámák kora véleménye szerint hanyatlóban van. Kiss Csaba - védve a mundér becsületét - barátságosan más véleményre helyezkedett, szerinte nem a drámai vagy posztdramatikus színjátszásról kell beszélnünk, hanem a globális illetve lokális előadásokról. Davidova, mivel válogató, sok olyan előadást lát, ami eleve nemzetközi színtérre készült, „fesztiválelőadás", így törekszik a nyelven túli megértésre, ám egy lokális előadás, mely egy bizonyos, szűkebb közönséghez fordul - és Kiss ebben a lokalitásban látja a színház mozgatórugóját és lényegét - sokkal inkább hagyatkozhat, és hagyatkoznia is kell a nyelvre.

Az esti beszélgetésen, ahol többek között a Halotti pompáról, Borbély Szilárd versesköteteiből készült Vidnyánszky-rendezésről beszéltek (az előadással majd egy külön írásban foglakozunk), Davidova elmondta, hogy talán most sajnálja pályafutása alatt leginkább, hogy nem értette az előadás szövegét, alig várja, hogy felvételről, fordítással újranézhesse, amit látott, mert érzi, hogy ebben a színházban mennyire fontos a szöveg, még ha egy posztdramatikus előadásról van is szó. Vidnyánszky Attila is annak az érvekkel nem alátámasztott, de biztos sejtésének adott hangot, hogy szerinte a szöveg, a dráma újra - és egyre inkább - jelentőssé válik majd a színpadon.

Podmaniczky Szilárd: Beckettre várva (Vallai Péter, Csuja Imre) - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

A hetedik nap első előadásán Podmaniczky Szilárd Beckettre várva című darabját láttuk. A dráma születéséről a szerző elmondta, hogy az RS9 pinceszínháztól Dobay Dezső kereste meg, aki az előadás rendezője is lett, hogy készítsen számukra egy darabot. Hosszas, majd' egy évig zajló ötletelgetés során rengeteg téma felmerült, de egyik sem volt igazán inspiráló, Podmaniczky nem érezte őket magáénak, míg egy napon kipattant a fejéből a mondat: „Beckettre várva", és érezte, ez érdekes lehet. Tehát a címből született az előadás. Eleinte valamiféle adaptációt gondolt írni Beckett drámájából, de végül parafrázis lett belőle, a mondatok némiképp messzebb sodorták az eredeti műtől. És épp ez izgatta a címben, ezt tartotta kihívásnak, megérezte mögötte egy játékos, izgalmas nyelvi világ lehetőségét. Ez az első darabja, amit színre vittek, így nagyon elégedett, bár az előadásra rányomja a bélyegét, hogy egyeztetési problémák miatt keveset tudják játszani.

A két főszereplő, Estragon (Csuja Imre) és Vladimir (Vallai Péter) két idős színész, akik várják, hogy Beckett megírja a szerepük, s ezzel valaki lehessen belőlük. Csuja és Vallai szórakoztatóan feszengenek a várakozó szerepben, gyakran nehézkesen fekszenek a földre, tápászkodnak fel, a szöveg is reflektál arra, hogy nincs szék a színpadon, csak egy sötét, üres térben töltik a várakozást. Középen egy égősorral olykor bevilágított kapu, szűk járat, ami még néhány centit tágul is az előadás során, szép képi metaforája ez a darab születésének. Biztosan nem lehet tudni, hol vagyunk, valaki hegyeket emleget, bár ezt a szereplőink nem látják, máskor ikreknek nevezik Estragont és Vladimirt, így erősítve az anyaméh értelmezést. A főszereplők mindvégig a színpadon állnak, Estragon ugyan egyszer kimegy pisilni, de ez is csak az abszurditást erősíti, akárcsak a kupakjára felcsavart mustáros doboz napként való belógatása, vagy a villanykörte a sötét térben, a levehetetlen sapka esete, vagy az egymáshoz csomózott zsebkendők bohóctréfája. Vagy Pozzo (Orosz Róbert) és Lucky (Kassai László) figurája, akiket helyettünk is filmsztároknak jellemez a színlap. A western hős és bonviván jelmezű két figura a rájuk ragadt furcsa identitásukkal együtt kevésbé érdekesek, mint a szerepüket kereső, vagyis várakozó másik kettő. Vallai végig (még a meghajláskor is) ficánkol szerepében, élvezi a játékot, Csuja pedig szokásához híven pontosan és természetesen játszik, kettőjük közül ő a pesszimistább figura. Az ötödik (Férfi-Nő elnevezésű) figura (Csáki Rita) maga a földiekkel játszó csalfa vak remény (a helybeli Költő nyelvén szólva), aki híreket hoz Beckettről, hogy végül bejelentse: az író 1989-ben elhalálozott, csak ezzel a hírrel eddig nem akarta elkeseríteni a várakozókat. A dráma valójában inkább csak leleményes kísérlete a szöveggel kitöltendő várakozásra, szinonimát keres a szavakra, de nem a gondolatokra.

Podmaniczky Szilárd: Beckettre várva (Csuja Imre, Csáki Rita, Orosz Róbert, Vallai Péter) - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

A nap kísérlete a debreceni KonzervArtaudrium Színházi Műhely felolvasása volt Térey János Jeremiás, avagy az Isten hidege című drámájából. Besenyei Zoltán, a felolvasószínház rendezője és a műhely vezetője az esti beszélgetésen rávilágított a darabnak itt és most való aktualitására. Érdekes egybeesés ugyanis, hogy Besenyei hajdanán gimnáziumi osztálytársa volt Téreynek Debrecenben, és ugyan többször elhagyta a cívis várost, majd mégis visszatért ide, míg Térey Budapesten egy lakóparkban telepedett le. A dráma is ezt a menni vagy maradni állapotot tematizálja az ismert népdal alapján: menni kéne, menni kéne Debrecenből menni kéne Debrecenbe. A jelentős húzással is hosszú dráma ugyanis Jeremiásról szól, a parlamenti képviselőről, aki 2020-ban hazalátogat szülővárosába, Debrecenbe: felül a metróra, ám sztrájk van, ezért az nem mozdul a fullasztó, negyven fok körüli hőségben, így Jeremiás fejben játssza le az utazást. A „Debreceni dombok" alatt találkozik volt osztálytársaival, egykori és jelenlegi nőismerőseivel, anyjával és értelmi fogyatékos húgával, a város tragikus véget érő halottaival és a helyi, ízes beszédű lakossággal. Addig-addig utazik így képzeletben, míg a Nibelung-lakópark zárlatát idéző gyilkossághullám és katartikus katasztrófa romba nem dönti a várost.

Bár az egész szöveget nem is hallgattuk végig, az bizonyos, hogy Térey a maga mesteri módján továbbra is azzal kísérletezik, hogyan írjon bemutathatatlan színdarabot. A fiatal amatőr színészekből álló csapat, akik jórészt nem is debreceniek (egyetemisták), derekasan állták a sarat, és nyelték a vizet, mivel a rendezés a vaskos szövegkönyv mellett egy másfél literes palackot is a kezükbe adott, a fiktív hőséget, vagy a kiöntött tavat ábrázolandó, ám ezzel a lapozást lehetetlenné téve. De a szereposztások, szerepfelnégyelések, a székek elhelyezése és mozgatása a térben végül megszülte az előadást. Dömötör András nemzeti színházbéli felolvasószínháza után másodszor, helyi színekben is elhangzott a dráma, mely rendező után kiált.

Podmaniczky Szilárd: Beckettre várva

RS9 Pinceszínház

Díszlet: Vadász István, Veres Dóra

Jelmez: Veres Dóra

Zene: Vedres Csaba

Rendező: Dobay Dezső

Szereplők: Vallai Péter, Csuja Imre, Orosz Róbert, Kassai László, Csáki Rita