Színidirektorok a színpadon

A fesztivál negyedik napján a sokszor mellőzöttséggel, mostoha bánásmóddal küszködő gyermekszínházi vonal beerősített, a Kenyérből kelt mese és a Rumini is főleg kicsiknek szól. Így, a hétfői Cyber Cyranóval és a szerdai East Balkánnal együtt összesen négy gyermek- és ifjúsági darab szerepelt a válogatásban; örvendetes dolog, hogy a kortárs szerzők alkalmat kapnak a gyerekekkel és a fiatalokkal való kommunikációra, hogy szerepet vállalnak ez egyre fontosabbak tűnő színházi nevelésben.

Úgy tűnik, hogy a KoMa társulat színházi felfogása megfelel Garaczi László ízlésének, hiszen a Plazma után (mely a fiatal formáció első, bemutatkozó sikere) úgy döntöttek, hogy egy újabb közös munkába fognak, és Garaczi a társulat tagjaira ír egy számukra fontos kérdéseket feszegető drámát. A társadalmi kérdésekbe belenyúló, közéleti figurákat és személyiségtípusokat felvonultató szöveg érthető, követhető referenciákkal dolgozik, közben nagyon vigyáz arra, hogy semmiféle direkt utalást ne tegyen, hogy a politizálástól távol tartsa magát.

A darab egy amatőr színtársulat aggasztó helyzetét mutatja be a jelen színházi helyzettől egy kis groteszkkel és humorral távolságot tartva, ám kétségkívül a független színházakat sújtó bánásmódot idézve. A támogatástól elesett csoport vezetője, Fehér Vince kénytelen a hatalommal, titkokkal és jelentős vagyonnal rendelkező Gálitz urat meggyőzni arról, hogy társulata értékes és hasznos dolgot csinál – mivel csak az ő anyagi segítségével képesek tovább folytatni munkájukat. A meggyőzés gyenge kísérlete közben Vince a zabolátlan, elkülönböződési mániában szenvedő életművész Írisszel próbálja rendbe rakni a mindig is kusza módon szerveződött magánéletét.

Garaczi László: A tizedik gén (KoMa)

Az előadás egésze alatt erőteljes a színszimbolika, melynek szövegbe kódoltságát Keszég László jól el tudta kapni a rendezésben is. A megidézett parlamenti vita szereplői például a felnagyított gesztusokkal ágáló Mályva és Karmazsin nevű képviselők; Írisz Fekete, Barna, Fehér majd Bézs vezetéknevű férfiakba szerelmes (vagy legalábbis velük alkot párt); az utcán a kékek és a zöldek harcolnak – a tarkamagyar.hu jelentése szerint. Ehhez a nyelvi jelrendszerhez találóan illeszkedik Kármen csupa piros, Iván hófehér és Deres talpig zöld jelmeze, a három szereplő a magyar zászló színeibe öltözve kergeti egymást. Mert az előadás a magyarságtudatot, a magyar szó, toposz jelentését járja körül, kellő humorral, és egyáltalán nem megmondó vagy bármiféle helyes megoldást felkínáló módón. A KoMa és Garaczi csupán a problémát vetik fel, hiszen magának a fogalomnak az értelmezése is nehézségekbe ütközik, s az erre való ráébresztés máris egy fontos lépés lehet. A miden rosszért felelős, az egy és igaz magyar nemzetben sunyi módon lapuló, mindent elrontó tízedik gén léte olyan magyarázattal szolgál, mely nyilvánvalóan nevetséges és szürreális, ám esztelenül viselkedő valóságunkat, közéletünket megfigyelve nem is hangzik annyira lehetetlennek. A marhaság néha valóságba csap át.

A színek különös csoportba rendeződése mellett az állatok is önálló rendszert alkotnak az előadásban, az emberi viselkedésminták karikatúraszerű mását mutatják meg. A színészek bordásfalakon egyensúlyozó és csúszkáló mozgásához hasonlatos koncentráció látszik a színpad közepén elhelyezkedő zenészeken is. Az előadás szemére vetni csupán a groteszkbe, szürreálisba forduló jelenetek kicsit túlzott jelenléte miatti szerkezeti egyensúlytévesztést érdemes.

Arányeltolódásokkal küzd a Ment-e a színház által a világ elébb? elnevezésű beszélgetéssorozat is. A Kozma András és Rideg Zsófia vezette esték anekdotikus történetek elmésélésére és a praktikummal kapcsolatos problémák felemlegetésére adnak leginkább alkalmat. Érdemes lenne tisztázni, hogy kinek szólnak ezek a napot záró beszélgetések, hiszen éjfélkor vagy hajnali egykor nagy valószínűséggel inkább szakmai közönség vagy nagyon komolyan érdeklődő színházszeretők gyűlnek össze a balett-teremben, akik talán inkább szakmaibb és kockázatvállalóbb, de emiatt nagyon is aktuális kérdéseken való elmélkedésekre lennének kíváncsiak.

A hétfői alkalom során például Eszenyi Enikő sokat beszélt a debreceni stúdiós időszakáról, majd az egyetemi évekről, a számára meghatározó tanárokról, Paál Istvánnal való találkozásáról. A kissé hosszadalmasnak tűnő nosztalgiázás után végül elértünk a Vígszínház vezetésével kapcsolatos, javarészt gyakorlati jellegű kérdésekig. A beszélgetés alátámasztja azt, amit eddig is sugallt a fesztivál: kortárs darabokat túlságosan kockázatos nagyszínpadra vinni, s hogy a színház vezetőjének kínosan ügyelnie kell a minél nagyobb nézőszám elérésére. Eszenyi Enikő szerint ez a Vígszínház esetében különösen fontos, hiszen egy kivételesen sok embert befogadni tudó épületről van szó, s támogatást csak a megtöltött székek után kapnak. A munka lendületét és a lelkesedést könnyen aláásó, kínzó tény, hogy az eredetileg nem létező, de mégis kiszabott bérleti díj a színészek többletmunkájával, a kivételesen magas előadásszámmal elért profittól gyakorlatilag teljes egészében megszabadítja a színházat és dolgozóit. Az anyagi és technikai problémákon túl Eszenyi Enikő megemlítette, hogy a nézőket csak pici lépésekkel lehet formálni, s hogy a bulvár jelzőtől igyekszik eltávolodni, de nagyon nehéz ilyen hatalmas befogadótérrel rendelkező színház esetében egy már bejáratott, rögzült felfogásmódon változtatni.

A keddi beszélgetésen a kecskeméti Katona József színház igazgatóját, Cseke Pétert és művészeti vezetőjét, Réczei Tamást faggatta Kozma András. A debreceni emlékek és kötődések felidézése után arra a kérdésre, hogy vajon minek köszönhető az a jelenség, hogy egyre több helyen színészből lett rendezők kerülnek színházigazgatói székbe, inkább csak Réczei Tamás igyekezett válaszolni. Szerinte a nézők és a fenntartók megunták a rendezői színházak uralmát, és népszerűre (de nem feltétlenül színvonalasra) vágynak, a színházak élén is ismert embereket, színészeket szeretnének látni. Cseke Péter a színházigazgatói pozícióba kerüléséhez vezető utat elevenítette fel, s elmondta azt is, hogy ő már gyermekkorában „tudta”, hogy egyszer színházigazgató lesz, mely nagyon komplex feladat (jó lenne, ha tanítanák Magyarországon), s erre egyszerűen rátermettnek kell lenni. A jelenlegi pozícióba kerülésekor például komoly döntéseket kellett hoznia a színház dolgozóival kapcsolatban, hiszen sajnos a színésznők számára a 23. és 46. életév közötti korszak nagyon nehéz, alig találni megfelelő szerepeket, a világirodalom mostohán bánt ezzel a korosztállyal (azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért meg is kérdeztem a mellettem ülőt, aki szintén ugyanezeket a számokat hallotta).

Kozma András az orosz és francia rendezőkkel való munkája tapasztalataiból kiindulva a színházcsinálás miértjére minden alkalommal való rákérdezésről és a nem csupán horizontálisan, de vertikálisan is gondolkozó színházról kezdte el faggatni vendégeit, s ezen a ponton megint elértünk a praktikum emlegetéséhez. Réczei Tamás szerint a színház tulajdonképpen a fenntartótól és az önkormányzattól függ, s vidéken nem lehetséges művészszínházat csinálni, bizonyos kritikusok ízlésének megfelelő előadásokat létrehozni – Debrecennek pedig szerencséje van, hogy a város vezetője lehetségessé teszi ezt a fajta művészszínházat. Szóba kerültek a kecskeméti stúdióban történő alternatív próbálkozások, a színészhallgatók fesztiválkeretek között lebonyolított találkozója, s a színház ebből származó előnyei, felpezsdülő élete.

Még ha hiányoltam is a komoly szakmaiságot a műhelybeszélgetésekről, akkor is tagadhatatlan, hogy tanulságos kijelentéseket lehetett hallani, csak bírni kell a személyeskedést súroló megjegyzéseket és az önvédelemre berendezkedett beszédmódot.