Bunda mese képekben

A bunda kettős jelentésben, szó szerint és metaforikus értelemben is megjelenik a színpadon. Ellopása és az azt követő nyomozás önmagában is egy átverés, azaz „bunda”, hiszen a valódi tettes végig inkognitóban marad. Vagy mégsem? A kérdés jogos. Azok számára, akik nem mesterei a német nyelv irodalmi, illetve tájnyelvi változatainak, gondot okoz a nehezen követhető felirat, illetve a félelmetes sebességű szövegmondás, mely korlátozza a befogadást. Az adott dialektus ismeretének hiánya az előadás folklorisztikus síkjának elvesztését is eredményezi. Így azonban a feliratok olvasása helyett így több idő jut a felettébb energikus színészi játék élvezetére.

Képek forrása: Reflex fesztivál

A németországi Schwerin városából érkező Mecklenburgisches Staatstheater társulat előadása farce jellegű. Ebből adódóan nemcsak a helyzetkomikumokra épülő élénk jelenetek sokaságának lehetünk tanúi, hanem a groteszk módon elnagyolt, karikatúraszerűen megformált rémmese figurák fáradhatatlan játékának is. A színészek a gazdag formanyelvvel és játékstílussal egyetlen percre sem hagyják kizökkenni a nézőt az intenzív játék dinamikus folyásából. Ritmikusan változó, a színészek által hadarva, majd félénk modorban, majd ismét hadarva előadott szerzői instrukciók szcenírozzák a játék terét, Wolffék házát, majd a főbíró dolgozószobáját. Az egyetlen díszleten, a többször is maximálisan játékba hozott vándorló, forgó, virágmintás paravánon kívül csak a színészi testet használja az előadás. Ezt a végletekig ki is használja a játék a búgócsigaszerű, folyamatosan pörgő, de soha meg nem álló mozgással, a széles gesztusokkal, az eltúlzott grimaszokkal és a ripacskodással. Az érzelmes rendőr (Özgür Platte) szó szerint Wolffné lábai elé veti magát, a megfélemlített Doktor Fleischer (Marcel Rodriguez Silvero) eggyé válik a fallal rettegésében, a durva modorú erdész váratlan kitörései, felkiáltásai nem egyszer földre teremtik hallgatóságát, a főbírót (Jakob Kraze) és az írnokot (Johann Zürner).

A darab könnyedsége megtévesztő, hiszen éles társadalomkritikát vetít elénk a színészként, film- és színházi rendezőként is alkotó Herbert Fritsch. Az előadás rafináltan porolja le és dobja félre Gehart Hauptmann drámájának naturalista-realista olvasatát, és a komoran bizarr történetet egy sokszínű, életteli és vidám bábjáték miliőjébe helyezi. A marionettfiguraszerű szereplőket, számos báb-bűvölő mozgatja a színen, akik koncentrikus körök elemeiként jelennek meg. A legkisebb körön, a családi hierarchián belül, Wolffné, a saját magát is tisztára mosó mosónő irányítja a vizualitásukban is mesterien kidolgozott bábokat. Az „élesszemű” Von Wehrhahn főbíró hatáskörébe tartozik a következő kör, aki ezen minitársadalom élén áll. A harmadik kör a szerzőé, aki „Ja wohl, Herr Hauptmann(=fő ember)” felkiáltással kerül színpadra az előadás nyitó jelenetében. A negyedik természetesen a rendezőé, Herbert Fritsché, aki a közönséget jól megkoreografált, az egész színházi épületet bejáró, fesztiválszerű, soha véget nem érő tapsrenddel vonja be a játékba. Egy keserű humorral teli abszurd mese részeseivé leszünk, mely energikus, harsány, olykor agresszív játékával megállíthatatlanul egy bábjáték joviális, illuziórikus világába sodor.

Az írás az In/between Reflex(ions) műhely keretében született, a szerző a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudományi Tanszékének hallgatója.