Optikus: Emma Dante

A közönség nem egy megzavarodott amorf tömeg, amelynek iránytűre van szüksége a tájékozódáshoz, és nem természetes az, hogy más mutasson neki utat. Amit a kritikus tehet, hogy vitát nyit az előadás által felvetett kérdések és formák kapcsán. Azt hiszem, e fesztivál számára sokkal termékenyebb egy kommentár, egy nyitott perspektíva, mint egy kulturális termék bálványozása vagy lenyakazása.

Az Emma Dante által rendezett Szemüveg-trilógiát követő szakmai beszélgetésen megtudtam, hogy a társulat a marginalizálódás témáját választotta, abból az előfeltevésből indulva ki, hogy az öregek, betegek és szegények a leginkább marginalizáltak. Ezt az előadás axiomatikusan állítja, anélkül, hogy megmagyarázná, miért. Holott találhatnánk más, hasonlóan érzékeny elesetteket, akik vállunkon sírhatnak: árvák, politikai foglyok, egyenlőségelvű/totalitarista rendszerekben élő zsenik... – ám e pillanattól kezdve a hátrányos helyzetűek kiválasztása esetlegessé válik. De elfogadjuk a sablont, anélkül, hogy belemélyednénk a kijelentés jogosságába egy olyan társadalomban, ahol az idősek számára kizárólagosan kirándulásokat és foglalkozásokat szerveznek, a szegények sznobizmuséhségét táplálják, a betegek pedig igazán egészséges aranybányát jelentenek a gyógyszergyártóknak. Lám, ugyanolyan joggal állíthatnánk, hogy a felsoroltak a rendszer figyelmének középpontjában vannak. A marginalizálódás kliséje nem enged árnyalatokat, épp azért, hogy ne kelljen válaszolni kulcskérdésekre, azaz hogy hol és miért marginalizáltak ezek a rétegek, és legfőképp, hogy vajon egyedüliek-e, akik ebben a helyzetben vannak. Efféle kérdések kibontására se terünk, se helyünk.

A képek forrása: reflexfest.ro

Fogadjuk el az adott premisszát. Olyan előadással van dolgunk, melyben a színészek bizonyítják, kiválóan uralják mind a verbális, mind a nonverbális színházi nyelvet, magas szinten jelenik meg a commedia dell’arte és a tánc is. Az előadás jelrendszereinek keveredése néhol értetlenséget, elszórt kuncogásokat és a metaforák körüli spekuláció élvezetét erdményezte. Minden, ami látszik értelmezhető, és minden néző mást ért meg. Nem baj ez, minden műalkotás magában hordozza az efféle élvezetet, csakhogy a produkciónak pontos célja volt. Ha az előadás deklarált célja a vészharangok megkongatása, a figyelem felhívása egyes hátrányos helyzetű csoportokra, szükségszerű, hogy a nyilatkozat valamivel militánsabb sávban történjen, ne egy olyan zónában, amely igen széles teret enged a spekulációnak (az olasz társulattal való találkozó előtt senki, akivel beszéltem, nem dekódolta az előadásban a marginalizálás témáját).

Egy figyelemreméltó eszközökkel dolgozó előadás, mely vészharangot kíván kongatni, de kétlem, hogy ezt bárki torzításmentesen hallaná. A szemüvegek gondolatkörében maradva, mintha egy távollátónak a legjobb minőségű távolsági szemüveget írnák fel. Örvendek, hogy voltak, akiket lenyűgöztek az elegáns szemüvegkeretek (olasz dizájn), amik illenek az arc vonalaihoz.

Fordította: Bodó A. Ottó

Az írás az In/between Reflex(ions) műhely keretében született, a szerző a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója.