Duda professzionális, rutinos alkotó, egyszer azt is írtam róla, hogy „szorgos". Vagyis pontosan tudja mit jelent táncot komponálni, mitől mozdul meg a színpad, hogyan örvénylenek az energiavonalak. Általam látott kortárs tánc-munkái közül a Carneval esztétikailag a leggyengébb, míg technikailag talán a legerősebb műve. S azt ne is kérdezzük, hogy miért írják angolosan a címet, nyilván a külföldi turistatömegekre számít a KET, ezúttal a Merlin Színházban.
Ugyan ha jól értettem, barátok és családtagok, netán önzetlen rajongók alkották a premier közönségét, mert én olyat még nem láttam, hogy állva tapsoltak volna egy kortárs táncmű bemutatóján. De ez nem a darab hibája, csak megmagyarázza, hogy egy-egy jelenet között - attrakció! - miért tapsolnak sokan bele a darabba.
Duda persze erősen az attrakcióra hajt, hiszen a Carneval talányosan poétikus fülszövege szerint „ez elrajzolt játékcirkusz, életből attrakció, rikító kavalkád", majd „árnyékot sütkérezel körém, vadóc". Én átérzem a közhelyek mögött lapuló szenvedélyt és szenvedést, jó is lenne a színpadon látni, ám sajnos ott is a fülszöveg problémája jelenik meg: nagy szavak és kevés tartalom. Lendület a köbön, de mi is a cél?
Nem számolom, hány jelenetből áll a Carneval, de ki van fundálva igazán, hiszen a jeleneteket egy vidám párocska etűdjei választják el egymástól. A fiatal Gulyás Anna és Tuza Tamás duettje libben be olykor (mindketten a MU Terminálján végeztek a 2007-2008-as évadban) - velencei karneváli ruháikban amolyan szemtelen, ejnyebejnye „vadócokat" alakítanak. Az ötlet nem volna tökéletesen elhibázott, csak sokkal-sokkal jobb komikusokat kellett volna találni.
Fotó: Dusa Gábor
A két kezdő táncos - különösen Tuza - korrekt mozgáskultúrával rendelkezik, a vadóckodás azonban túl nagy falatnak bizonyul: az évődésből édelgés lesz, az amúgy is gyenge poénokból szánalmas giccs. Nem célszerű színésznek használni táncosokat. Már bevezetésük is kínos, ők húzzák szét a függönyt pár perces hülyülés után, amit különösen Gulyás folyamatos büszke vigyora tesz elviselhetetlenné (ennyire élvezné, hogy színpadon lehet?). Mielőtt a függönyhöz lépnének, felvesznek egy óriási cigarettát, amit középen gyújtanak meg, így lesz egy-egy felük, de még ez az otromba ötlet sem akadályozza meg, hogy elkezdődjön az előadás.
A tér egyszerű, a rendezői jobbon fekete fémszerkezet áll, melyen a táncosok mint megelevenedő bábuk lógnak. Alapvetően a sötét tónus dominál, a zene is mély, dübörgő (Kunert Péter). A táncosok zenével kezdik, dobokat, csörgőket ütnek (érdekes, hogy mostanában többen is kihasználják a táncosok zenészi tehetségét, például legutóbb a Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban). Majd mozgásba lendülnek Michael Jackson híres Thriller című videóklipjét idéző ruháikban.
Szóval a dizájn nem éppen a leghaladóbb, de ez azért nem baj, mert a koreográfia is megmarad a bevált paneleknél. Azokat viszont profin váltogatja, ezért nem unalmas vagy éppen monoton az előadás. Hogy meg se hökkent és meg se borzongat, azon nem igazán kell csodálkozni, hiszen Duda eddig sem erről volt híres. Épp úgy használ földközeli pozíciókat, mint balettes emeléseket.
Ügyes mestermunka, precíz táncosok előadásában. Az első jelenet mozgalmasan indul, először apró szólókat látunk, majd egy nagyobb szinkronmozgásra alapuló kompozíciót, mely egészen pozitív várakozásokkal tölt el. A hat táncos átlóban egyszerre hasítja a teret, mintha most azonnal valami még nagyobb, feszültebb dolog következne. Ekkor azonban visszajön Gulyás és Tuza vigyorgó kettőse és ennél többet nem is írok.
Miután ők újra háttérbe vonultak, újabb jelenet veszi kezdetét. Ez a szerkezet megmarad az előadás végéig, amikor is, úgy tűnik, a két vadóc átalakul sátáni karneválózóvá, és ők maradnak egyedül hatalmasok a többi báb között. De ne vágjunk a vég elébe, két epizód mindenképpen kiemelésre méltó.
Fotó: Dusa Gábor
Vegyük előre a cikit: egyszer csak az egyik táncosnő kezén (az egyébként remekelő Hargitai Mariann) észrevesszük, hogy mily rettenet, hosszú karmok/ujjak nőttek, Ollókezű Edward példamutató magatartása nyomán. Nos, erre a rettenetesen elcsépelt ötletre épül fel a következő tíz perc, amit megint csak ügyesen old meg a koreográfus - de a szépen csomagolt semmi még semmi marad. Azt hiszem, a Thriller mégiscsak komoly inspirációs forrása lehetett a ruhatervezőnek (jelmez: Béres Móni).
Egy másik jelenetben, a darab vége felé azonban láthatunk egy szépen megvilágított duettet, ami a mű fő erőssége. Egyetlen lámpakörte fényével játszik Katonka Zoltán, majd mellette egy másikkal Hargitai. Finom, természetes líra dereng a sötétben, a testek épp csak látszanak, valami történik, mint riadt állatok követik a fényt. Aztán felfelé emelik egymást, el a földtől és a két test súlytalanná válik. Az ember pedig kissé elkeseredik, hogy minek kell annak a nagy csinnadratta, aki ilyet is tud?
A végső képben a két karneválozó arrébb pakolja a pózoló táncosokat, szépen egyenként, mint a kirakatbabákat. Újabb elcsépelt gesztusok, sokszor láttunk már ilyet, de legalább érezzük, hogy vége van. A nagy csattanóban a táncosok visszatérnek eredeti helyükre. Így kerek a dolog, a két, immáron idegesítően szomorú fiatal elhúzza a függönyt. (No de, mi az a transzformáció, ami itt végbement? A karnevál végére mindenki másnapos lesz?)
A darab után azért marad bennem kínos érzés, mert amennyire technikailag felkészült Duda Éva (s itthon ez is igen nagy szó), mi több, kifejezetten tehetséges szerkesztő, közben önmaga dramaturgjának elfeledett lenni: megengedhetetlen közhelyeket hagy meg. Olyan ez a mű, mintha összevagdosott volna egy jó szemű videós néhány komolyabb pop-jelenetet, aztán pedig az eredeti ötletét megváltoztatva ráhúzta volna a Lady Karnevál fantáziavilágát. De Karel Gott legalább vicces.
Carneval
Közép-Európa Táncszínház
Zene: Kunert Péter
Jelmez: Béres Móni
Díszlet: Duda Éva
Fény/Hang: Fogarasi Zoltán
Konzultáns: Máriás Petra
Koreográfus asszisztens: Fodor Katalin
Koreográfus: Duda Éva
Táncosok: Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hargitai Mariann, Kiss Róbert, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Tuza Tamás
Helyszín: Merlin Színház
Bemutató: 2009. május 19.
Tóth Ágnes Veronika: Dekadens revü