A végigvitt gondolat

Húsz éves a Közép-Európa Táncszínház

A Közép-Európa Táncszínház immár húsz éves történetének egyik lényeges eleme, úgy tűnik, épp a változékonyság, a kockázatvállaló merészség. A kevésbé ismert, esetleg egészen kezdő koreográfusokban való bizodalom meg a nevessé lett alkotók nemegyszer meglepő stílusváltásainak hű pártolása őrizte meg ezt a műhelyt vagy inkább műhelyiséget. A színpadon pedig a társulatot, e képlékeny alakulatot, amely fogalomnak azért máig rangja van. Ebben az indirekt, ám valamiképp nagyon is következetes építkezésben csak utólag érzékelni igazán, milyen fontos korszak íródott az elmúlt tíz esztendőben. Az előzőhöz képest homogénabb, egyneműbb és mégis többpólusú, több irányban teljesedő.  
Péter Márta | 09. 03. 11.

Már a bemutatott művekre gondolva is imponálóan termékeny volt az elmúlt évtized, hiszen tizenöt alkotó-koreográfus egy híján negyven (!) opuszáról szól a társulati kronológia,  vagyis a korábbi időszakhoz képest kevesebben jóval több produkciót jegyeznek  A számokon túl aztán sokféle módon szemlélhetjük a korszakot; nekiindulhatunk akár időrendben is, esetleg áttekinthetjük a hihetetlenül gazdag tematika szerint vagy kifejezetten az alkotókra koncentrálva. És ha színpadi emlékeinket fölelevenítjük, utóbbi hirtelen nagyon erős motívum lehet! A KET elmúlt tíz évének legjelentősebb, reprezentatív művészi vonulatát ugyanis tizenhét művével kétségtelenül Horváth Csaba jelöli ki, s e tény nem kerülhető meg, mert ezúttal a személyes alkotói fejlődéstörténet és a műhely igen lényeges korszaka egybeesik. Elválaszthatatlan. Nem lehet szétfejteni a különféle adottságokat, a váratlan impulzusokat és bizonytalan ösztönzéseket, az előadó- és a színpadra alkotó művész titkos alkímiai összjátékát, amelyből e sorozatban nagyszerű művek születtek. Horváth Csaba „közép-európás" idejében (is) olyan energiákat mozgósított önmagában és a társulatban, hogy e második korszak ide kötődő hét évében több szinten járta végig saját szellemi-alkotói köreit. Témaválasztásai, táncnyelvi és szcenikai törekvései határozottságot, mind erősebb szigort és letisztultságot mutatnak, miközben látni intenzív, lényegig ható játékát a konkrét és absztrakt feszültséggel teli egyidejűségével. Itt azonban a játék mint a brutális valóságnak szóló reflexív - és művészi -  kényszer és mint e nyersanyagot  - tematikai és formai értelemben is - megdolgozó variációs hajlam értelmeződik és nyer egyéni töltést.

 

alkonyodo

Horváth Csaba: Alkonyodó (Szűcs Elemér, Zarnóczai Gizella)

 

A koreográfus első, itt született műve lényegében összeköti a társulat amúgy is nehezen megbontható kétszer tíz éves történetét, hiszen Tűzugrás című „rituális játéka" az előző periódus végéhez kötődik, miközben már a következő felütésének tűnik. Most azonban legalább műfaji megjelölése miatt érinteni kell: a rituális játék, s főképpen a rítus, ritualitás mint idea s mint formateremtő elv ugyanis Horváth Csaba eddigi munkásságában, s így a Táncszínház utóbbi korszakában erős hangsúlyt kapott. Különleges módon Horváth a legeltérőbb témákat hozta közös nevezőre, vagyis hajtotta saját művészi igájába a „rituális" színpadi jelenségében. Úgy tűnik, a szokottabb, személyesebb előadói létmódon túl, mindig bizonyos távolságban, áttetszőségben tartja alakjait, akik így önmagaságukon túl, szinte médiumokként közvetíthetnek a kvázi világok között. E síkok érintődhetnek, összeérhetnek köznapinak tűnő figurákban - mint az Alkonyodó életből kifelé lebegő alakjainál -, az allegória és a szimbólumképzés egymáshoz olykor egészen közel eső személyes teremtményeivel - amint az Etna színpadán -, archaikus messzeségben derengő lényekkel (Szarvashajnal) vagy épp az előadókban megérzékítődő hiányban (Szindbád), illetve a hiány eleven, asszociatív formarendjében (Ős K.) és különleges módon egy fogalom ritualizálásában is (Barbárok). Újabb fejezetet írnak itt a mítoszokat valamiképp újraértelmező vagy afelé kalandozó művek, részint épp a ritualitás lehetséges színpadi formáinak kiteljesítésével, ugyanakkor e tematikán belül is feltűnik az a szenvedélyes, megszállott lendület, amellyel az alkotó műteremtő gondolataihoz adekvát formát keres.

A Orfeusz két felvonása például meglehetősen különböző rendben bontakozik ki; míg egyik, sokszereplős része Horváth időntúli szertartásszínházának letisztult erejével hat, addig a Tükörmély - később Ketten - Orfeusz tekintete - címmel önállóan is játszott formája már sok szempontból absztrakcióként hat. Elindul a mítoszok felbontása, soklényegű (át)értelmezése vagy nemegyszer épp a személyes lét mítoszba emelése. S hogy ez az út szinte adja magát, hogy teljesítendő kihívás, abban valószínűleg Horváth partnerének, Ladányi Andreának is része van; perfekciójával, különleges adottságaival és sajátos keménységével ösztönzőleg hathatott a koreográfusra, s - egy újabb szinten - az alkotóban generált igények által a műhely munkájára is. Előzményként ekkor már ott az Ős K. és legfőképpen A csodálatos mandarin, a KET műsorrendjében szükségből mindjárt két verzióval. Mint tudni, Bartók örökösei megvonták a zenét Horváth művétől, így az alkotó úgy döntött, a nélkül játssza darabját. Jól tette! Ekkor derült ki igazán, hogy mennyire erős, szuverén és eredeti alkotás született, s főleg, hogy többet mutat meg a zene lényegéből, mint gondolhattuk volna. A színpadi mű struktúrája ugyanis hibátlanul ráfeszül Bartók zenedrámájára! S itt már megint két, ámde szorosan kapcsolódó jelenség mutatkozik a rendező-koreográfus és vele a műhely életében. Az absztrakció erősödésével ugyanis a mozgásvilág egyre szigorúbb rendszerré, kőkemény és megszakíthatatlanul szerves folyamattá sűrűsödik, hihetetlen előadói készenlétet igényelve, már csak azért is, mert immár a zenei struktúrák mozgássá boncolása folyik, s ehhez par excellence zeneművek kellenek! Vagyis a választott zenei és mozgásmatéria e könyörtelen megfejtés (alkotás) révén végül egymás elvont tükörképeiként jelennek meg.  Már e kérlelhetetlen irányt jelöli A négy évszak hangzás-analízise, de főként a D. Sosztakovics és A. Schnittke darabokra készült, elvontságával is történelmi utalásokat sejtető Forte(Hymn), és az ismét a mítoszok mélyéből merítő revelatív táncszínpadi alkotás, az &Echo. Utóbbi, Horváth Csaba Táncszínházhoz még kötődő utolsó műve már egy absztrakt rítus, tehát többszörösen is elvonatkoztatott jelenség. Az alkotó páratlanul következetes utat járt be a Közép-Európa Tánszínházzal; több itt készült opuszáról kellene még szólni, így az ars poetica erejű Nagyvárosi ikonokról, de most tovább kell lépni, hiszen megannyi fontos tény sorakozik még a társulati történetben.

Min Tanaka 2004-ben, még Horváth KET-ben teljesedő pályájának idején dolgozott a társulattal; a Cédrus az európai gondolkodásmódnak szokatlan butoh szellemiségében készült, s ki másról szólhatna, mint a zseniális festőről, Csontváry Kosztka Tivadarról! A grandiózus munkában filmszerűen lebegve, egymásból bomlanak elő a „napút festőjének" izzó vásznai, de az előadók próbákon kigyötört személytelen személyessége és a szcenírozás halálos pontossággal adagolt effektjei a dekorativitás helyett inkább a sejtelmes, és többnyire nyomasztó impressziók irányába viszi a művet. A rendezői vágy teljesült: a képek helyett a képek metafizikai mélységei, egy megfejthetetlen, csodálatosan öntörvényű zseni világa idéződött meg. - És a tíz évet jegyző alkotók közül e ponton Énekes István kötöttségektől szabadulni vágyó, valóságon túliból teremtődő, olykor finoman bizarr lírája nyitódhat fel. Az Anna Karenina pályaudvar „szürreális játékában" a mozdulati és tárgyi részletek konkrétságuk ellenében is összeoldódnak egy elemelt, költői szövedékben.

 

barbarok

Horváth Csaba: Barbárok (Szent-Iványi Kinga, Katona Gábor)

 

Összetéveszthetetlen művekkel gazdagította a KET repertoárját Gergye Krisztián is, néhány vonásában különös módon, néha akár ellentettségében kapcsolódva Horváth alkotásainak bizonyos elemeihez, óhatatlanul is erősítve e korszak jellemzőnek tűnő művészi tendenciáit. A rítus-ritualitás témáját maga is több szinten teszi tárgyává avagy eszközévé, míg egészen más módon eljut saját szintéziséig. Kiváló példái ennek a T.E.S.T. előadások; a nőkre, illetve férfiakra íródott változat szólisztikus - és egy-egy közjáték erejéig nagyobb létszámú - etűdjei a nemiség kérdései helyett más értelemben, egy távlatosabb koncepció szerint felelnek egymásra, mert a fölemelendő testi és a leszálló szellemi manifesztálódik a két oldal bonyolult tükröződésében. E végigvitt gondolat határozott mérték szerint alakuló képeiben az alkotó szokatlan mozdulatrajzokkal és bátor hangsúlyú szcenikai elemekkel operál, s a lényeg valahol a figurák teremtményszerűségében fogható meg. A darab-párt átfesti egyfajta dekorativitás, az expresszió feszítő vágya, s így végül a tudat alatti lét végtelen rituáléjának hat. És érdekes, hogy Gergye szívesen választott zeneszerzői között is ott van A. Schnittke és D. Sosztakovics (Zyklon-B), e személyes sorsában is a történelmet író zaklatott tehetség.  

Aztán 2006 táján átrendeződik a kép; új arcok, a legifjabb táncos és alkotó nemzedék tagjai jelentkeznek a Közép-Európa Táncszínház életében. Szögi Csaba társulatvezető a frissen végzett táncosok egyfajta továbbképzésére alapított MU Terminál csapatából hív fiatal előadókat, majd a kortárs művészeti terepet továbbra is szemmel tartva koreográfusokat. Természetesen e rövid időszak karaktere a bemutatott művek alapján még csak most formálódik, s valójában a Táncszínház újabb tíz esztendejében forrhat ki, néhány fontos jelenség azért érzékelhető. Úgy tűnik például, Hámor József vonzódik a keleti világ felé, a Mandala és Karaván című darabjaiban zenei, szcenikai és koreografikus értelemben is megjelenik bizonyos orientalitás, Duda Éva ugyanakkor Aréna és Az ismeretlen címmel készült opuszaiban befelé tekint, intellektuális igénnyel dolgozza ki a részleteket.  Mellettük a műhely megszólított még debütáns alkotókat is, így a társulati tag Virág Melindát (Altera Pars) vagy a nagyobb létszámmal először itt dolgozó Réti Annát (Éjszakai műszak). Valamennyien intenzív táncos anyagismerettel vannak felvértezve, Duda és Hámor ebből már alkotóként is sokat megmutatott, és a jubilálás okán csak kívánni lehet, hogy műveikből támadjon ismét olyan szép, fajsúlyos sorozat, amellyel a Közép-Európa Táncszínház a következő tíz esztendőben is a kortárs magyar tánc/művészet megkerülhetetlen tényezője marad!

 

A fenti írás a 20 év Közép-Európa Táncszínház (A második tíz év) című kiadvány számára készült, amelyet a jubileum alkalmából a társulatot működtető Közép-Európa Táncszínház Egyesület jelentetett meg.

 A könyv az elmúlt 10 év 39 bemutatóját idézi fel fotókkal és kritikarészletekkel, Horváth Csaba Szép csendesenjétől Tanaka Min Cédrusán és Gergye Krisztián T.E.S.T. előadásain keresztül Hámor József Concertojáig.

A kiadvány megvásárolható a Közép-Európa Táncszínházban, és előadásaik alkalmával az előadások helyszínén. A jubileumi év aktuális programjairól a társulat honlapján tájékozódhatnak: http://www.cedt.hu/