A végtelenbe nyúló piramis

Úgy tűnik, a KET egyre mélyebbre hatol a táncművészet értelmét kutatva, miközben az ember meghatározó szerepeinek és viszonyrendszereinek bomlásáról tesz állítást, jelen esetben felborítva a hagyományos előadó-néző viszonyt is.

A gondolat, melyet Katona Gábor koreográfus a Pyramidonban megfogalmaz, a radikalizmus mentén körvonalazható, nélkülöz minden konkrétumot, azokra csak utal, mintegy fátyolként lengi körül a valós tartalmakat, ám mindig csak simogatja-cirógatja, sosem érinti azokat. Mondhatni, az előadás minden momentumában az elidegenítésre tör: a lényeget elleplező fátyolra koncentrál, magából a jelentésből csak nyomokat, állandósult traumákat hagy, melyet megfejteni és a tudáshoz eljutni a néző feladata. Megjelenik például a félelem, a be- és elzártság, a hatalom és az agresszió archetípusa, melyeket rituális szólókban és duókban táncolnak el az előadók. Mozgásuk páratlanul kifejező, pontos. Nem véletlen, hogy Hargitai Mariannt az évad legjobb táncosának járó kitüntetéssel díjazták a Tánc Világnapján. Nem marad el mögötte Mádi László, Katonka Zoltán és Horváth Adrienn sem – olyan egységes mozgáskollázst teremtenek, melynek egyetlen darabkája sem csorba. Mozdulataikban minden a helyére illesztett, kiszámított, már-már steril. Gesztusrendszerük híján van minden emberinek; olyan entitások kifejezői ők, melyek csupán horizontális, testi kiterjedéssel bírnak, ám mindent, ami a szellemmel és lélekkel kapcsolatos, nélkülöznek. A szubjektivitás minden szinten száműzött, üres tekintetek ők gépiesített mozgással.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

E szándékát nem is titkolja az előadás, a hangsúlyt a horizontális dimenzióra (a testi létre) helyezi, és mintegy szuggerálja a nézőt annak vertikális pótlására, a tartalom hozzáadására: „horizontálissá tett kommunikációként – a tudattalan inverzeként – a tudás intézménye és a konkrét élet között kísérel meg közvetíteni”, olvashatjuk a címlapon. E sík a szó szoros értelmében formanyelv, ilyen módon pedig tartalom nélküli. Szituációkat, kollektív traumákat skiccel, melyeket egymás mellé illesztve a befogadó feladatává teszi az értelmezést, attól aktív munkát, sőt, ennél többet: tudatos részvételt követel. Elnyomott vagy eltitkolt vágyakat rögzít, ezeket pedig mintegy dokumentációként tárja elénk. A koreográfia e tekintetben a nyitott művek koncepciójára emlékeztet, mely mindig kiegészítésre szorul, mely önmagában nem más, mint szöveg-hely (jelen esetben tánc-hely), a jelentést pedig a nézőnek kell így vagy úgy, legjobb tudása szerint hozzátennie. Performatív aktusként működésbe lendít tehát valamit, mely a koreográfián kívül keresendő, a konkrét életben.

Ezt a struktúrát látszik alátámasztani az elidegenítést elősegítő motívumhasználat. Akár „hibaként” is könyvelhetnénk például a fokozottan teátrális világítástechnikát. A fény néha elvakítja a közönséget, máskor pedig görcsösen igyekszik utolérni a táncosok mozgását. Direkt módon reflektál a koreográfia önmaga műként való definiálására. Ez a nézőt kizökkenti a forma követésében, és visszavezeti ahhoz a szituációhoz, melyben tudatosul, előadást néz.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Ezt támasztja alá a koreográfia képzőművészeti jellege is. Képszerű mozdulatokat, mintegy pillanatfelvételeket rögzít, melyeket dinamikussá tesz, miközben a táncosok se nem szubjektumokként, ám nem is objektumokként funkcionálnak. Valahol a kettő között vannak, élő-mozgó szobrok, akik/amik archetipikus traumák kifejezői. Emblematikus kép többek között a Hargitai–Horváth páros által megformált marionettbábu, mely gyermekkorunk rémisztő alakjaira emlékeztet, vagy a Mádi–Katonka–Horváth-jelenet, melyben Horváth a két férfi uralta kavicsmezőben vergődik. E képzőművészeti megjelenést erősíti Zombola Péter autentikus zenéje, mely a zongora és a cselló klasszikus sírását ötvözi furcsa hangeffektusokkal és a csönddel. A díszletezés szintén jelzésszerű, szimbolikus. Középen fémállványzat, oldalt négy kicsi piramis látható, a színpad bal oldalát kavicsok töltik ki. A tér eklektikus, az ősi és a modern egymásmellettiségét fejezi ki. Szentélyszerű kőágy virtuális, vetített képpel keveredik, melyben minden a saját helyét kutatja, hasonló módon ahhoz, mint mikor a szerepek keresnek szerzőt maguknak Pirandello drámájában. Virtuálisan kerülünk bele egy sosem-volt elmébe, mely elnyeli és felborítja a hagyományos rész-egész viszonyokat. Az a hierarchia fordul meg, melynek mentén a hatalom, a tudattalan és a tudattalan hatalma megfogalmazható. Amit látunk, hamis nyom, a nem létezőbe, a feketeségbe vezet. Hasonló feladatot lát el a táncosok jelmezválasztása is. Idézi a rituális körtáncokat, ugyanakkor a posztmodern viselkedésmintázatokat is. Minden mindennel összefügg tehát egy titkos, alig látható fonállal összekötve, melyek egyenként a kollázs egy-egy alkotóelemei.

Minden további nélkül mondható, a Pyramidon az egység és a teljesség illúziója ellen száll küzdelembe. Azt prezentálja, amiről az ember éppen megfeledkezni igyekszik, együtt él benne a jelen és múlt. Különlegessége, hogy eközben nemcsak a belső emberi tartalmakról tesz homályos állítást, de a néző pozícióját is megkérdőjelezi, szerepét absztrahálja, és a megértési folyamatra tereli a figyelmet, mely a végtelenbe fordul. A piramis csúcsa tehát a semmibe vész, eldönthetetlen, mit helyezzünk élére: formát, tartalmat, koreográfust, előadót vagy befogadót? Talán éppen ezen öt csúcs találkozását, az eredő és cél nélkül bolyongó kommunikációt, a folyamatosságot. Ahogyan egy test több árnyékot is vethet, úgy egy jel több jelentéssel is társulhat, legyen szó önmagunkról, egy konkrét előadásról vagy akár a tényleges életről. A virtualitás, mely a koreográfiát szegélyezi, éppoly képlékeny, mint a vágy, mely a jelentést hajtja: ellenőrizhetetlen.

 

 

Pyramidon

Közép-Európa Táncszínház

 

Zene: Zombola Péter

Koreográfus: Katona Gábor

Előadók: Hargitai Mariann, Mádi László, Katonka Zoltán, Horváth Adrienn

 

Helyszín: Bethlen Téri Színház

 

Videó:

Színház TV

 

 

 

Más is látta:

Vida Virág: Instabil szerkezet

Péter Márta: Mélyfúrás