Kényszerek

Bár nem választja el sem szünet, sem valami különösebb fénytechnikai bravúr, a BartóKodály alapvetően két élesen elkülönülő részből épül fel. Jól is van ez így, mert bármilyen konkrét jelzés nélkül is pontosan látható a néző számára, hol kezdődik az egyik, s hol ér véget a másik koreográfus műve. A darabfelépítés tehát érthető, a látottak értelmezése azonban már nehezebb feladat: az előadás gyakran egyedül hagyja a nézőt bármilyen fogódzkodó nélkül, szinte semmit nem ad, ami segíthetné a megértést. Persze lehet, hogy éppen a kognitív értelmezés háttérbe szorítása volt az alkotók célja. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy Kun Attila műve elsősorban az érzékekre és az érzelmekre hat. A második részben azonban Barta Dóra teljesen máshogy közelít, számos olyan jelzést látunk, ami folyamatos, kétségbeesett próbálkozásokra kényszeríti a saját értelmi képességeit kétségbe vonó, az értelmezéssel küszködő, frusztrált nézőt.

Egyetlen nyílt és tiszta támpontként a darab mottója szolgál. Kijelöli a témát, és szerencsére nem tartózkodik a politikától sem. (Ez utóbbi egy kortárs, a jelenre reflektáló alkotás esetében, különösen egy olyan korban, amikor a politika minden nemzet és nemzedék életét áthatja, hovatovább elkerülhetetlen.) Bartók 1920 körül Berlinben írt gondolatai az emigráció körül forognak, a sivár otthon és a külhoni megbecsülés ambivalenciáját, a távozás és a maradás problémáját vetik fel. Mikor lenne aktuális ez a probléma, ha nem most? Itthon rossz, „ott” a helyemen vagyok, de hiába a lehetőség, valami itthon tart. Ezt a valamit fejtegeti mindkét koreográfus, s a legkevésbé sem kívánják megúszni a kérdést egy olyan konzerv válasszal, mint a hazaszeretet.

Az előadás Kun Attila koreográfiájával indít, ami olyan, mint egy látomás, egy menedék, bár nem teljes, hisz ide is betör a szenvedés. A nyitóképben meztelenséggel is operáló szoborcsoportokat, hibátlan csoportos és szóló táncokat látunk. „Egyszerűen” nem történik más, csak nagyon jól képzett művészek táncolnak. Ez azért is különleges, mert egyre kevesebb a tiszta tánc a kortárs színpadokon. A klasszikus balett képzettségű, technikailag virtuóz táncosok összhangja kiemelkedő, minden mozdulat tökéletesen kivitelezett. Bár mindenki szürke jelmezben van, világosan kibontakoznak a különböző egyéniségek, karakterek. Talán a szürke jelmez teszi álomszerűvé a történéseket. Aztán a mozdulatok lassan szétesnek, darabokra töredeznek, magát emészti fel a koreográfia, ahogy Bartók és Kodály zenéjébe is betör a zajzene, s ahogy a címben is összefolyik a két név. A táncosok küzdenek a bent ragadt hangokkal. Barta Dóra prózája sejteti, hogy itt a gyermekvállalás, az anyaság megélése sem természetes, de több konkrétumot nem kapunk.

A második rész alaphangját egy ízes tájszólásban elmondott történet adja meg, melyet a táncosok szimbolikusan el is mesélnek a háttérben. Ennek ellenére itt már egyáltalán nincs könnyű dolga a nézőnek. Kun Attilánál megtehette, hogy nem akart megérteni és megfejteni semmit, csak hagyta áramolni az érzéseket és az impulzusokat, gyönyörködött a táncban. Ezzel szemben Barta Dóra alkotásában folyamatosan egyfajta erőltetett, értelmezést érintő próbálkozásokra kényszerül. Ismét remekelnek a táncosok, a koreográfia is ötletes, de talán túl sok az elharapott, ki nem fejtett szimbolika. A jelmezben megjelennek a hagyományos nemzeti színek, de közel sem hagyományos formában. Előkerül egy szárított paprikából fűzött, földig érő bajusz, mint a tekintély jelképe. Sok-sok utalás a történelmünkre és archaikus szimbólumainkra, de csupán jelzésszerűen, kapcsolódások nélkül. Persze közel sem lehetetlen, hogy ez koncepció, ahogy a szándékkal helytelenül írt cím sem önmagáért való, ám a néző számára mindez mégis frusztráló. Figyelemre méltó Balássy Szilvia és Horváth Zita duója, amelyben az anya-gyerek, konkrétabban az olykor méltánytalanul elhanyagolt anya-lánya kapcsolat finomságai mutatkoznak meg. Barta Dórától abból is kapunk ízelítőt, hogy a csoport milyen könnyen használ agresszív eszközöket olyan egyénnel szemben, aki a tekintélynek nem kedves.

A második rész kétségtelenül nagyobb kihívás elé állította a befogadókat, mint az első, ám ennek ellenére mindkét koreográfia nagyon magas színvonalon szólt egyazon téma merőben más aspektusairól. Külön kiemelendő az a bámulatos technikai felkészültség és egymásra hangolódás, ami a BaDora táncosainak sajátja.

BartóKodály

Badora Társulat

Jelmez: Kiss Julcsi

Dramaturg: Réczei Tamás

Koreográfus: Kun Attila, Barta Dóra

Előadók: Baán György, Balássy Szilvia, Barta Dóra, Feledi János, Horváth Zita, Katonka Zoltán, Zachár Lóránd

Helyszín: Bethlen Téri Színház

Idő: 2012. dec. 14.

Fotógaléria:

Dusa Gábor

Más is látta:

Kutszegi Csaba: Hülye vagyok – öndefiníció és életérzés

Komjáthy Zsuzsanna: Vadkelet felé