Semmilény

Egy másik az, hogy bot. Igeként a ragadás, tapadás, bennemaradás szavak bukkannak fel. A szlengben x-szel: stix, csokoládét is hívnak így. Rengeteg dolgot, létezőt lehelhet bele a fantáziánk. A Stix 66 a semmit, az ürességet járja, azt mutatja be és éli át. Elmozdul a biológiától, a hústól a  metafizikai felé. Fehér Ferenc leírhatatlan módon kezeli testét, szinte bármire képes, anatómia órán szemlétetőeszköz lehetne minden izomrostjának munkája, a maga tökéletességében. Valódi feszültéséggel teli ellentét.

A nyitóképben egy kétvégű lényt látunk a földön, a fekete tér legtávolabbi sarkában. A hátulról megvilágított test körvonalai mechanikusan, zaklatottan mozognak. Közben zajzenei elemekkel kevert, elektronikus alappal megszólaló misztikus sámánéneket hallunk. Külön mozdul a lény fekete és fehér része, nehéz volna megmondani, hogy melyik az eleje vagy a feje. Minden erejére szüksége van, hogy haladni bírjon a hozzánk legközelebb eső sarokig vezető átlón. Ez az átló végig meghatározó lesz. Fontos a menni valahová nehézsége, folyamatossága, belső kényszere. És öröme, hiszen a kezdeti szürreális hangulatot egy vidám érzet követi, a zene magas hangokon fújja felénk a friss hajnal lehelletét, a nézőtér alól a napfelkelte fényeiben virul ki a tér.

Fehér Ferenc - Fotó: Dusa Gábor

A női és férfi tulajdonságokat is hordozó ruha lekerül, kiiktatódik a nemiség. Ez nem fájó hiány lesz, hanem lépés a kiteljesedés felé, a semminek nincsenek szőke loknijai vagy zakója. A táncos így képes betölteni a teret. Ősállatra emlékezető mozdulatokkal járja körbe territóriumát, melyek közben repülést, siklást is idéznek. A hátsó ajtó résnyire nyitva, szivárog be füst és fény, gyönyörű képet látunk. Ebben a második részben történik a találkozás a függőlegessel, miután a vízszintest már megismertük. A semmi minden irányban semmi. Vertikális és horizontális üresség. A függőleges, egy fekete fém felület, foglyul ejti a lényt. Teste meztelencsigaként keresi a menekülést, csúszik az izzadt bőr, de a szabadulást nem az erőfeszítés, hanem az egyirányba jutás lehetőségéről való lemondás hozza.

A zenének és a fényeknek végig fontos szerepe van, Kovácsovics Dávid sok elektornikus hangot használ, mellyel kiiktatódnak a természetutánzó zene fából, fémből megszólaló hangjai. Pelle Zoltán fényei is a létezéstől való távolításra törekszenek. A nézőtér alól világító reflektorok a cipőket mossák bele a térbe, finom elidegenítő hatás. A harmadik részben fekete napszemüveg és paróka ad identitást a semminek, az ürességnek. Divatosat, mait, emberit. A mozdulatok továbbra is irányokat keresnek, közelítenek és távolodnak.

Az előadást záró helybenfutás lassú, óvatos járásból indul, majd fokozatosan gyorsul. Már csak a testnek van iránya, a sokat használt átló, a mozdulatok élvezik egyszerűségüket. A csönd lehetőségéből születő tökéletes hangok lapulnak lépéseinkben a maroknyi néző érzéssel telelehelt sötétjéből a trolimegállóba menet.

Fehér Ferenc: Stix 66

Jelmez: Simon Judit

Fény: Pelle Zoltán

Hang: Kovácsovics Dávid

Zene, koreográfus, előadó: Fehér Ferenc

Helyszín: Thália Színház Új Stúdió