Mentség az esendőségre

Az első nap a temesvári magyar társulat mutatta be a táncot, mozgást és szöveget izgalmasan elegyítő produkcióját. Katona Gábor koreográfus-rendező nem először dolgozott velük, két éve egy nagyobb szabású előadást rendezett Temesvárott, az Ungvárinémeti Tóth László drámája nyomán készült Prométheuszt. (Itt olvashatnak róla. a szerk.) Most egy kamaraprodukcióval jelentkezett: öt színész játszotta be a szobányi teret.

Albert Alpár díszlete furcsán elegyíti a reális és szürreális képzeteket. Olyan, mintha egy szobát látnánk, amelynek minden síkját beborította volna a hó. De ha merészebb asszociációkat keresünk, akkor egy zártosztály fehér gumiszobájára is gondolhatunk. Hisz csupa furcsa alak bukkan elő, akik jónéhány habókos gondolatukat idézik fel. Sőt az előadás egy pontján – amikor bizalomgyakorlatokból: eldőlésekből és megtartásokból áll össze a sajátos mozgássor – még az is eszünkbe jut, hogy egy terápiás csoport mindennapjaiba tekinthetünk bele.

A furcsa tér pontosan megfelel az előadás szemléletének, amely sajátos módon keveri a banális elemeket az elvont mozzanatokkal. A Mellékhatások legfőbb törekvése épp az, hogy az élet hétköznapi problémáihoz olyan intellektuális nézőpontokat kapcsoljon, amelyben sajátos groteszk fénytörésben mutatkozhat meg az emberi létezés.

Magyari Etelka, László Pecka Péter

Katona Gábor rendező és Gyulay Eszter dramaturg elsősorban ezt a szemléletet emeli ki Woody Allen prózájából, melyből sajátos, mozaikos technikájú szövegkönyvet állítottak össze. Rövid (többnyire kétszereplős) jelenetek és monológok váltogatják egymást, amelyekben vannak visszatérő szereplők és problémák. Mindebből nem áll össze semmiféle lineáris történet, de az előadás tematikai irányai pontosan követhetők. Sőt egyfajta keret fogja egységbe az előadást.

Allen (László Pecka Péter), a fiatal író mutatja be a szereplőket, így olybá tűnik, mintha valójában az ő kísérleteit követnénk, hogy valamit darabbá fogalmazzon az életükből: furcsa kapcsolataikból, intellektuális kételyeikből. Ezt az érzetet az is erősíti, hogy az előadás végén Allenen kérik számon a szereplők, hogy mi ez a katyvasz, ami darabként összeállt. No meg micsoda hülyeségek hangoznak el benne (és jónéhány groteszk, szellemes fordulatot vissza is idéznek abból, amelyen jót nevetett korábban a közönség). Elégedetlenkednek, hogy mindebből nem áll össze semmi. De most már késő az egészet újrakezdeni. Majd hozzáteszik: nem szívesen lennének a nézők helyében. Allen közben azzal védekezik, hogy nem akart ő semmit, legfeljebb csak szórakoztatni.

 Aszalos Géza, László Pecka Péter, Bandi András Zsolt

A közel száz ember, aki a nyíregyházi közönséget alkotta, inkább Allennel ért egyet, s nem a lázadó szereplőkkel. Ugyanis érezhetően jól mulattak az előadáson – még ha nem is a Csárdáskirálynőt látták, amely párhuzamosan ment a nagyszínházban. Másfajta, intellektuálisabb szórakozás volt ez, mint ha operettet néztek volna. Mégsem hozta őket zavarba az előadás. És akik szeretnek mélyebbre tekinteni, azok sok mindennel szembesülhettek abból, amit az előadás felvetett. Elsősorban a (poszt)modern ember frusztrációival és kétségeivel. Mert Woody Allen humorának épp ez a lényege, hogy úgy beszél magáról és a kortársairól, hogy a fölényes szellemességgel megélt esendőségben mindannyian mentséget találhatunk saját elveszettségünkre.

Woody Allen hőseit valami furcsa, elismerésre és sajnálatra egyaránt méltó erőfeszítés jellemzi, amellyel – életükben és halálukban is – a teljességre törnek, de rendre a groteszk valósággal találják magukat szembe. Ernest (Bandi András Zsolt) például szomorkás lelkesedéssel mesél arról, hogy bár már nem lesz fiatalabb, de még szüksége van a gyengédségre. Szeretne szemérmes pillantásokat váltani vörös bor mellett gyertyafényben. Erről szól az álma is: egy nagy réten szökdécsel, kezében kirándulókosárral, míg rá nem ébered, hogy lyukas már a kosara. Egy másik jelenetben megtörő fölénnyel beszél arról, hogy a fizika mindent megmagyaráz, kivéve a másik nemet. Arra a kérdésre, hogy mi a jó, ha szeretsz, vagy ha szeretnek, határozottan rávágja, hogy egyik sem, ha közben a koleszterinszinted 600 fölött jár. Később az öngyilkossági kísérletéről számol be: megpróbálta a megnedvesített orrát bedugni egy konnektorba, de éppen áramszünet volt, így csak a jégszekrényt rántotta magára.

Magyari Etelka, Bandi András Zsolt, László Pecka Péter

Connie (Magyari Etelka) határozottan állítja, hogy Freud szerint a szex a tudatalattihoz vezető királyi út. (Az nem zavarja, hogy a bécsi mester az álmokról állította ezt.) És a férjét is csak a terápia részeként csalta meg a pszichoanalitikusával. Majd egy másik jelenetben büszkén kijelenti, hogy neki mindig orgazmusa van. És amikor a férfiak egyenként visszakérdeznek, hogy igaz-e ez, akkor mindig egy picit visszavesz az állításából. Majd végül kijelenti, hogy többnyire színlelni szokta, mert nem akar senkit megbántani.

Bryan (Aszalos Géza) azon morfondírozik, hogy elvegye-e feleségül K-t, de úgy gondolja, hogy addig semmiképpen nem, amíg nem árulja el nevének többi betűjét. Később aztán csalódottan számol be, hogy a felesége megszökött egy hivatásos cirkuszi törpével, és azóta ismét rohamai vannak: a fülén keresztül köhög.

A párkapcsolatok és a szexualitás problémái mellett az előadás másik alapvető témája az istenkeresés. Woody Allen itt is sajátos humortechnikáját alkalmazza: a nagy lételméleti kérdéseket a legbanálisabbal ellenpontozza. Connie például arról morfondírozik, hogy Isten adhatna világos jelet magáról, például nyithatna a nevére egy nagyösszegű bankszámlát Svájcban. Vagy Ernest világos választ ad arra a kérdésre, hogy hisz-e Istenben: akinek ilyen jó mellényre telik, mint neki, az nem kételkedhet a gondviselőben.

Tokai Andrea

De a legfurcsább Daphne (Tokai Andrea) megoldása, aki az egyik jelenetben elemlámpával keresi Istent. És az előadás egyik legjobb monológjában arról számol be, hogy a nagybátyjával vitatkozva kételyét fejezi ki: ha van Isten, akkor miért van szegénység a Földön meg kopaszság és migrén. Mire a nagybátyja csak annyit jegyez meg, hogy Isten mindenben jelen van. Erre Daphné vadul elkezdte keresni Istent. És ha mindenben benne van, akkor ott van az ételben is, és egyre többet evett, hogy közelebb kerüljön hozzá. De a végeredmény csak annyi, hogy a teste felesleges kilók tárházává vált. És a hájas testben még rosszabbul érzi magát a frusztrált lélek. (Tokai Andrea egyébként is az előadás egyik legjobb szereplője. Remek például az a jelenete, amikor egy mokaszint akarnak nála visszaváltani, de mióta teniszezés közben lenyelt egy labdát, nem tud sokáig nyugodtan viselkedni, és végül üvöltve kéri számon a vevőkön, hogy miért vettek olyan cipőt, ami nem ment a lábukra.)

Pontosan, minden poentírozási szándék nélkül közvetítik Woody Allen humorát az előadás szereplői. És ez a magától értetődő groteszk szemlélet van jelen az előadás mozgásetűdjeiben is. A szöveges jelenetek közé ugyanis „némajátékok” illeszkednek, amelyeket többnyire a Woody Allen által is kedvelt szvinges dzsessz fest alá. Ezek jobbára gesztusokból, egyszerű mozdulatokból születő mozgássorok, amit könnyedén közvetítenek a színészek. Különösen jó hatást kelt az előadást indító energikus „tánc”, amelyben eleinte csak a vállak, később a kezek is megmozdulnak. De a Mellékhatásokban mintha a verbális humor fontosabb lenne, mint a fizikai akciók. Ám végeredményben mind a két összetevő ugyanazt az élményt közvetíti: azt a zavart, ahogy az ember önmagára próbál nézni az üresnek tetsző ég alatt.

Mellékhatások

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Woody Allen nyomán

Díszlet: Albert Alpár

Jelmez: Cseh Renátó

Dramaturg: Gyulay Eszter

Koreográfus-rendező: Katona Gábor

Szereplők: László Pecka Péter, Aszalos Géza, Magyari Etelka, Tokai Andrea, Bandi András Zsolt

Bemutató időpontja: 2011. február 25.

Előadás a Táncfarsangon: 2012. február 11.

Helyszín: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza – Krúdy Kamaraszínpad