Össze-(vissza?)foglalás

Itt és most persze lemondanék az „élelmiszer-technikai” vizsgálódásról, bármiféle komoly, mélyenszántó értelmezésre nincs is lehetőségem. Meg aztán nem is lenne szerencsés, hiszen megtették azt már sokan (pl.: Mestyán Ádám – Ellenfény, 2006/10). s nincs érdemi okom vitázni velük. Egyetértek ugyanis azzal, hogy egy „többszólamú” produkcióról van szó, lényegét (középpontját) egy mondatban szinte lehetetlen lenne összefoglalni. Már azt is nehéz, felettébb problematikus rögzíteni, hogy miről is szól voltaképpen, ki (vagy kik) a főszereplő(k).

Az egyik lehetséges verzió szerint Papageno a központi figura, annak ellenére, hogy csak téblábol a színpadon, esélye sincs bármibe – saját sorsába is akár – beleszólni. Afféle „kukalakó” ő, szellemi-fizikai hajléktalan (clochard, homeless), igazi jó ember bár, de teljességgel kiszolgáltatott körülményeinek. Ha valóban „főszerep” az övé, akkor a darab a még álmában is vesztes „hősnek” állít emlékművet (csak akkor és úgy lehet középpontban, ha mindaz, amit látunk, az ő nagy belső színháza, álom.) Tehát a világ nyomorultjainak és kisemmizettjeinek soha véget nem érő tortúrájáról szól az előadás a „beavatott tudás” és a „beteljesületlen szerelem” ismert kliséinek árnyékában.

 

Bozsik Yvette: Varászfuvola - Fotó: Dusa Gábor

A másik verzió szerint a szabadkőművesek a főszereplők, ők a darab szerteágazó (szétfutni igyekvő) szálainak csomópontjai. Ez egyértelműen hatalmi pozíciójukból következik, ami pedig ugye „tudományukból” fakad, nem is kell azt megindokolni. „A tudás mint hatalom” ismert képlete az ókori görögségtől napjainkig tart, mióta a vérségi, majd a vagyoni arisztokrácia mellett megjelent a szellemi is (később pedig a gnosztikus, a „pneumatikusok” arisztokráciája, a kiválasztottak közössége), mégpedig összehasonlíthatatlanul nagyobb gőggel, mint az előző kettő. Nos, mit művel a darabban ez a speciálisan „férfi-tudás”, ment-e a világ általuk előbbre? Egy arasznyit bizonyára ment, már amennyiben Pamina megerőszakolását is ideszámíthatjuk. A győri előadás úgy fejeződött be (másképp, mint a pesti bemutató), hogy Pamina és Tamino egymást kutatja, keresi, tulajdonképpen fogócskáznak az egyébként stabilan álló, mozdulatlan szabadkőművesek között.

Ebből a nézőpontból nézve a darab a mértékét vesztett hatalmi önkényről szól, a „tudás” zsarnokságáról, ami egyben a zsarnokság tudása is.
A harmadik verzióban – ez nyilván összefügg az előzővel, de máshová kerülnek benne a súlypontok – Pamina és Tamino találkozásának, szerelmének (rém)története áll a tematika centrumában, vagyis az érzéki vágy beteljesülhetetlenségének drámája. Régen – elmúlt korokban – még el lehetett gondolni egy individuum szuverenitását, ha úgy tetszik, érzelmi (érzéki) életének „szentségét”! Az emberi kapcsolatokban az intimitás kiküzdése, kiküzdhetősége nem volt reménytelen vállalkozás. Amikor még voltak, lehettek „varázsfuvolák”. Korunkban már remény sincs rá, hogy bármi, bármikor beteljesedhet, egy szerelem hazatalálhat. Küzdeni sem nagyon lehet érte, mert nem vagyunk szabadok. Teljes egészében metafizikai programoknak, hatalmi küzdelmeknek vagyunk a foglyai, vége az ódivatú meséknek, szuverenitásunk halott.

A magam részéről nem szeretnék most dönteni e három verzió között: mind a három mellett lehet érvelni. Mindenki kiválaszthatja a magáét, vagy interpretálhatja maga a darabot; eldöntheti, hogy mit is látott a Varázsfuvolában, Bozsik Yvette bátor értelmezésében.

 

Bozsik Yvette: Varászfuvola - Fotó: Dusa Gábor

 

Ezzel pedig a VI. Magyar Táncfesztivál végére értünk. Rendkívül nehéz összefoglaló értékelést adni az elmúlt egy hétről, hiszen különböző nézőpontból máshogy és máshogy fest, különféle ábrázatot (grimaszokat) mutat. A legfontosabb körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni a számvetéskor, ez pedig a pénzhiány. Ebből a perspektívából abszolút sikerről beszélhetünk, hiszen nem szakadt meg Győrött a hagyomány: volt Fesztivál. Ám ha azt firtatjuk, hogy miért nem képes a szakma a mostaninál erősebb érdekérvényesítő pozícióba jutni, már nem a „siker”, hanem inkább a „válság” lesz a hívó-szó. Igen, a táncszakma bizony válságidőszakát éli: éppen meghasonlott önmagával s a hiúság vásárán táncol, szeretetért, pénzért pitizik mindenki a maga mozgásnyelvén. Ez – itt és most – konkrétan azt jelenti, hogy nem igazán van (volt) gazdája a szóban forgó Fesztiválnak.

Pontosabban: van is meg nincs is! Van: hát persze, hogy van – Győr városának Önkormányzata, Győri Nemzeti Színház, és Kiss János, az ő lelkes csapatával. Megemlíthető még persze a Magyar Táncszövetség is, noha közel sem tudott úgy részt venni a szervezésben, mint amikor még a Nemzeti Táncszínház is „támogatta”, Török Jolánnak köszönhetően. És nincs: mivelhogy nincs olyan szakmai erő jelenleg, amely mindenki számára legitim módom szervezhetne Magyar Táncfesztivált, a financiális feltételek javulásáért lobbizhatna. Ha a szakma egyik „fele” éppen nem áll szóba a másik „felével”, úgy nagyon kockázatos „magyar”-nak nevezni az eseményt.

A válság okai nyilván rendkívül összetettek, szinte kibogozhatatlanok a szálak, melyeknek köszönhető. Az intézményi, szerveződési problémák részben abból következnek, hogy a legkülönfélébb formációban élő, különböző módon tevékenykedő együtteseknek és a legkülönfélébb stílusban dolgozó koreográfusoknak önmagában is nagyon különböző érdekeik vannak, s ezeket egy érdekvédelmi szervezet (Szövetség) nem képes lefedni, erőnek-erejével definiálni. De e mögött a probléma mögött ott van egy másik, az előzőnél is súlyosabb, reménytelenebb. Az a vita ugyanis, hogy itt és most melyik mozgásanyag mire képes, mit tud világunkból hitelesen megmutatni (ez, mint általános cél talán még lehetne is közmegegyezés tárgya). De ez nem maneggerek, együttesvezetők, igazgatók kompetenciája (legyenek bár Kossuth-díjasok is akár), hanem tánc-esztétáké, elméleti tánctudósoké. Na és hol vannak ezek a potentátok, esztéták, akik nem őrlődtek fel még szakmapolitikai harcokban, s képesek hitelesen megszólalni vitás kérdésekben? Nem tudom, talán születőben vannaík, mondanám félve, de csak akkor, ha a szakma komolyan veszi önmagát, s rájön, hogy elemi szüksége van elméleti szakemberekre, a nonverbális történés verbális átíróira, dokumentálására is akár, mert ha nem változik semmi, egyre nehezebb évadok következnek majd! Számomra ez a VI. Magyar Táncfesztivál igazi tanulsága. Ajánlom mindenkinek.