Fényfoltok hasítják ki a sötétből a teret, amelyben energikus mozdulatok születnek. Magányos, páros vagy csoportos alakok táncolnak. Furcsa, nehézkes mozdulatok keverednek rituális gesztusokkal és széttördelt, néptáncból ismerős lépésekkel. A háttérben állóképek villannak fel néhány pillanatra. Feldereng valami hajdan volt, felsejlik valami lehetséges. Emlékként idéződik fel a képzeletbeli, megtörténik újból az, ami megtörténhetett valaha régen.

Ebben a meghatározhatatlan időben mozdulnak a táncosok. Kapcsolatot keresnek valamivel, ami több mint a puszta létük: önmaguk mélyrétegeivel, kollektív tudatuk jelzéseivel. Mozdulataikban visszahangzik mindaz, amivel elvesztették már a kapcsolatukat, és amire vágynak. Magyar eredetmítoszok töredékei, a Cantata profana helyzetei, a haláltánc gesztusai idéződnek fel. Úgy mintha egyéni fantáziálás terméke lenne mindez, álom a múltba merülésről, vízió a rejtélyes átváltozásokról. Mintha a kolletkív tudat homályos zónainak jelzéseit látnánk. Nem tudni, hogy mikor történik mindez. Talán az időn kívül.

Tranz Danz mostani előadása építkezésmódjában, gesztusában, formavilágában a korábbi produkciókat folytatja. Most furcsán keveredik benne a rituálé a színházi helyzetre utaló ironikus gesztusokkal. Eldönthetetlen, hogy a táncosok vállalják-e a mélybe szállás kockázatát vagy csak imitálják az eksztatikus állapotokat. Történik-e valami bennük vagy csak színházat játszanak. És az is, hogy nem hiábavaló-e az az erőfeszítés, amellyel az egyén küzdelmet vív önmagával és a rajta kívül álló ismeretlen erőkkel.

A széttört formák és az improvizációból születő mozdulatok a lefojtott energiák felszabadulását szolgálják-e vagy csak azt a hiábavaló erőfeszítést látjuk, amellyel a személyiség megújulásának lehetőségét keresi - azokban a kaotikus ősállapotokban, amelyben a mai tudat csak egy szétesett kultúra összeilleszthetetlen töredékeit fedezi fel.